Szentföldnek is nevezik Kaplonyt római katolikus berkekben, mégpedig annak okán, hogy az ottani hívők közül sok-sok fiatalember vállalta azt, hogy papként szolgálja az Urat. Egyikük Kirner Zoltán. Zoltán atyát 1995. június 15-én, úrnapján szentelték pappá Szombathelyen, és már felszentelt papként 2017-ben jelentkezett a szalézi rendbe, azóta pedig megjárta a novíciátust Genzano di Romában, és tanult a római Pápai Szalézi Egyetemen. Vasárnap odahaza, a szülőfalujában is bemutatta ezüstmiséjét. A szalézi rend tagjaként tevékenykedő lelkipásztor a szülőfaluja ezen légkörére is utalt beszédében: „Kedves kaplonyi fiúk, ha valakiben mozog még a hivatás gondolata, hát csodálatos papnak lenni, ilyen közel lenni az Úrhoz nap mint nap.”
Kaplonyban vasárnap kiskirbájt ünnepeltek a helyi nagytemplom, a Szent Antal-templom udvarán. A porciunkula-búcsú a ferencesek bölcsőjét jelentő assisi Porciunkula-kápolna fölszentelésének emléknapja, melyet a katolikus egyház augusztus 2-án, illetve a hozzá közel eső vasárnap ünnepel.
Az ezüstmisét a búcsú keretében ünnepelték. Kirner Zoltán atya a szentmise elején kiemelte: „Isten előtt egy nap annyi, mint ezer év, ezer év annyi, mint egy nap. Huszonöt év nem túl sok, de nem is annyira kevés. Ezért jó megállni, jó hálát adni. De nem Kirner Zolit ünnepeljük ma, hanem Isten kegyelmét, és én sem magamat ünneplem, egyáltalán nem, hanem azt a kegyelmet, amivel huszonöt évvel ezelőtt elindulhattam, hiszen már akkor is éreztem fiatalon, hogy Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok. Ez a mondat elkísért azóta, 25 éven keresztül…” Egyébként jelmondata — 1Kor 15, 10 — az ezüstmisére kiadott emlékképeslapon is szerepelt mottóként.
Szentbeszédét több gondolat-fogalom köré csoportosította. Az elindulás, a hivatásra való ráébredés volt az első. Családjáról, nevelkedéséről beszélt a szülőfalujában, a fák árnyékába húzódó hívek előtt. Elmondta, hogy számára II. János Pál pápa fejezte ki egy gyönyörű könyvében — melynek ezt a címet is adta: A hivatás ajándék és titok —, hogy mi is az a hivatás: éspedig kegyelem, illetve misztérium. Beszélt arról, hogy három ministránsa is pap lett, s ezek alapján, illetőleg az eltelt 25 esztendő tapasztalatai okán kijelentheti: „A hivatást leginkább a családban kapjuk. A családban történik a hit átadása és megélése. Mi nem voltunk egy különleges család, nagyon egyszerű család voltunk. Ugyanúgy, mint a többi gyerek, én is jártam az iskolába, jártam kapálni, jártam dolgozni, focizni is nagyon szerettem, utcabajnokságokat szerveztünk.” A legnagyobb ajándék, amit édesanyjától kapott, a hit. Már fiatalon érezte, hogy boldogságának titka, hogy másokat is boldoggá tegyen, és ez indította végül a papság útjára — mesélte el vidám, közvetlen szavakkal.
Napjaink úgynevezett nagy kérdéseire is utalt beszédében: „Hiszem azt, hogy amikor ma a hivatások kríziséről beszélnek egyesek, nem hivatáskrízis van, hanem hitkrízis van. Nem az a baj, hogy nem hisznek az emberek, hanem az a baj, hogy túl sokat hisznek, túl sokat hiszünk. Sokan azt is hiszik, hogy Isten nélkül is lehet élni, pedig ez nem így van. Kedves testvérek, meg kell erősíteni újra a családjainkat, újra meg kell tanulnunk közösen imádkozni, és a szülőknek nagyon fontos, hogy lelki oktatói, példaképei legyenek a gyermekeiknek” — mutatott rá. Beszélt a közösség fontosságáról, hiszen — mint rámutatott — „ami formálja és alakítja a hivatást, az a közösség. Nagy hálával emlékszem vissza itt, Kaplonyban a ministrálásra, a ministránsközösségekre, a házszentelésekre — milyen jókat tudtunk végre enni ott… Nem kellett vigyázni, hogy csak egy süteményt egyél, mert még másnak is kéne. Vagy a finom fasírtillatra, ami áradt a konyhából itt, a ferenceseknél. Mindig azért akartam füstölős lenni, hogy legalább egy kicsit érezzem ott ezt a finom illatot. Amikor ők be-behívtak magukhoz bennünket, talán nem is gondolták, hogy mennyire ápolják a hivatásunkat. Mert a hivatás, az nem úgy születik, hogy megjelenik személyesen az Úr, és megfogja a kezedet, és elhív, hanem ilyen apró lépésekből tevődik össze” — fejtette ki. Megemlítette, hogy itt, a szülőfalujában megtanulta a liturgia szeretetét: „Vince atyánál már két hónappal előtte próbáltuk a nagyheti szertartást.” Szintén a gyerekkoráról szólva elmondta, hogy itt tanulták meg, mit is jelent ünnepelni. „Megtanultuk, mit jelent ünnepelni. Hát ez azért hiányzik ott, ahol vagyok, mert azért nálunk nincsenek ilyen szintű ünnepek. Az énekkar, a banda… Hogy valóban a búcsú az búcsú. Hogy meg tudunk állni, és el tudnunk jönni a templomba, s utána jön minden egyéb. Az is kell. Ott, arra felénk szokták mondani: 'nem tudtam elmenni a templomba, mert búcsú volt'. Hát főzni kellett. Milyen jó lenne abbahagyni a főzést, vagy kicsit korábban kelni, de nem elhagyni a búcsút…”
Kirner atya elmondta, hogy a legnagyobb kegyelem, ami érhette, a legnagyobb ajándék ebben az életben, hogy pap lehet és bemutathatja a szentmisét. Számtalanszor megtapasztalta az Úr jelenlétét, de soha nem unta a szentmisét, és mindig megremeg a szíve, ha az oltárhoz kell állnia. „Több mint 13 ezer misét mondtam az elmúlt 25 évben. Gyerekek szokták kérdezni — nem unja, atya? Hát ennyi misét tartani… S hát mondom: hogyan unnám? Ha te valakit szeretsz, unatkozol vele? Nem, nem unatkozol. Számomra a szentmise mindig-mindig nagy ajándék. Mindig helyre tesz. Számtalanszor előfordult, hogy fáradtan, vagy kedvtelenül mentem a szentmisére, de az soha nem fordult elő, hogy ugyanúgy távoztam volna a miséről, az soha. Az a személyes találkozás, az, hogy az Úr a mi kezünk közé jön, az formál. Az örömmel kell hogy eltöltsön. Ezért szeressétek ti is a szentmisét!” — fogalmazott ezüstmisés prédikációjában Kirner Zoltán. Végül a lelkükre kötötte a jelenlevőknek azt a szent titkot, hogy nincs szebb dolog az életben, mint szentmisére járni, mint a szentáldozatban az Urat magunkhoz venni. Meghívott mindenkit — fiatalokat, idősebbeket —, hogy jöjjenek Jézushoz, mert Ő itt van, és személyesen meg akar áldani mindannyiunkat.
Tímár Asztrik OFM, házigazda plébános köszönetet mondott a beszédért. Üdvözölte a többi kaplonyi születésű paptestvért is, aki személyes jelenlétével is köszöntötte Kirner Zoltánt e jeles alkalomból. Biztosította: „Imádkozunk érted, hogy a Jóisten áldása ott is legyen veled.” Háláját fejezte ki az énekkarnak, a fúvószenekarnak a szolgálatukért, illetve az egyháztanács tagjainak, valamint mindenkinek, aki segédkezett a szép ünneplés megtartásában.
Megyeri Tamás Róbert