Az ünnepi eseményt dr. Szőcs Péter, a Szent István Kör elnöke nyitotta meg, és ismertette annak történelmi jelentőségét. Ezt követően a Szatmárnémeti Református Gimnázium diákjai énekeltek Higyed Gyöngyi tanárnő irányításával, Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című versét Polacsek Eszter, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákja mondta el.

„A mi nemzetünk ünnepi napjai általában gyásznapok, amelyek során a nemzetükért életüket áldozó neves és névtelen hősökre emlékezünk” — fogalmazott ünnepi beszédében Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere. — Olyan hősökre, akiknek nem számított az önös érdek, akiknek az Isten, haza, család hármas jelszó nem csak üres szlogen, hanem életvitel és életcél volt. 1956 hősei is ilyenek, hiszen a magyar nép az elsők között volt, amely az egész világon először lázadt fel a kommunista diktatúra és az orosz elnyomás ellen. Majd hősiesen és lelkesen harcolt, míg az egyértelmű túlerő le nem győzte, vérbe nem fojtotta. Budapest utcáin hetekig folyt a vér, a nagyvilág pedig szolidaritásáról biztosította a magyarokat, eközben pedig nyugodtan végignézte, ahogy az orosz medve maga alá gyűri a magyar hősöket…” — emlékeztette az eseményen jelenlévőket, rámutatva arra is, hogy akkor „a magyarok voltak a demokrácia bajnokai, a pesti srácok a Time magazin hősei, most pedig egyesek szerint a magyarok lettek a diktatúra megtestesítői. A napokban láttam egy tömör összefoglalót Európa utóbbi száz évének a történelméről. Nem éppen száz év, hiszen 1914-től, az első világháború kitörésétől kezdődik, amikor gróf Tisza István semmiképp nem akart belépni a háborúba, de a nemzetközi nagyhatalmak belekényszerítették, majd a végén egyetlen tollvonással elvették tőlünk mindazt, amit a nemzet a kiegyezés után felépített: területünk nagy részét, erőforrásainkat és mindenünket, majd mindezt megismételték a második világégés után is. A történész szerint akkor kezdődött a második korszak, amikor mi a kommunizmust kaptuk, az osztrákok pedig a demokráciát és az ezzel járó jólétet. Nekünk diktatúra jutott, nekik újjáépítés, akárcsak az egész Nyugatnak. Mégsem volt így jó, hiszen jöttek az 1967-es párizsi diáktüntetések, Nyugat-Európán pedig eluralkodott a liberalizmus. 1967-től '90-ig tart ez az Európa szellemi világát feje tetejére állító korszak, majd miután Kelet-Európa lerázta a kommunizmust, a negyedik érában nálunk is megjelent a nyugati életforma, megtörtént az egykori kommunista országok anyagi kifosztása, és napjainkig tart a nyugati eszmék ránk erőltetése” — mutatott rá Kereskényi, és meg is indokolta, hogy ezen az alkalmon miért mondta el mindezt. Kereskényi szerint 1956 egyik legnagyobb tanulsága, hogy csak magunkra számíthatunk, de túléltük, mert olyan hőseink voltak, olyan magyarok, akik nem túlélni akarnak, hanem mernek nagyot álmodni, akik naggyá akarnak válni. Ilyenek kell hogy legyünk mi is — biztatott Kereskényi.

„Rohanó világunkban az idő a legfontosabb dolog, amit adhatunk valakinek” — Gary Chapman amerikai író szavaival köszöntötte Póti Eduárd történelemtanár mindazokat, akik 2020. október 23-ának rohanó világában megálltak egy pillanatra, és időt szakítottak arra, hogy nemzeti ünnepünkön egy közösségben a legfontosabb dologból áldozzanak 1956 hőseinek. Rohanó világunkra az is jellemző, hogy szeretnénk mindent nagyon gyorsan megoldani, kérdéseinkre pillanatok alatt választ találni. Póti elmondta, hogy a XXI. századi ember szeret ugyan egyszerűsíteni, viszont statisztikai adatokat el nem felejteni nem emlékezés, legalábbis a történelmet ismerők és kedvelők szemszögéből. Mert az 1956-os „pesti srácok” nem lehetnek pusztán statisztikai adatok, és sok esetben évtizedeknek kell eltelniük ahhoz, hogy egy új generáció visszatekintsen az eseményekre — és nem elsősorban az adatokra —, hogy levonhassa a maga tanulságát, és megírja saját történelmét. Póti Eduárd röviden összefoglalta az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történetét, majd két fontos feladatra hívta fel a hallgatóság figyelmét: egyrészt arra, hogy vigyázzanak, hogy 1956 emléke ne váljon statisztikai adatok halmazává, másrészt emlékeztetett arra, hogy vannak olyan egyetemes értékek, amelyeket ápolnunk kell, amelyekért valóban érdemes élni, és amelyekért az 1956-os nemzedék meg is tudott halni.

A Szatmárnémeti Református Gimnázium udvarán tartott megemlékezés a Himnusz eléneklésével ért véget.

Elek György