Hogy mit keres a szatmári újságíró az Ohrid Waves Nemzetközi Néptánc- és Táncfesztiválon? Hajtja a kíváncsiság – sőt, kétszeres kíváncsiság, hiszen egyrészt annyiszor írt már cikket élménybeszámolók alapján, hogy maga is szívesen elvegyülne egy nemzetközi néptánctalálkozó forgatagában. Másrészt az úti cél is különleges: Észak-Macedónia, s azon belül az UNESCO  kulturális és természeti világöröksége, Ohrid – Struga, a Balkán-félsziget legöregebb és legtisztább tavának partján. 
Mindezek tükrében nem habozott sokat, hogy – természetesen önköltségen, és  némiképp kakukktojásként – elkísérje az avasújvárosi Bokréta Néptáncegyüttest, s krónikásukká is váljon.

Temze, Szajna, Tálna és a tenger

Néptáncosokkal utazni nem unalmas, az alig 20 órás, 1073 kilométeres út zöme énekkel-zenével fűszerezett, s csak valamikor késő éjszaka csendesülnek a dallamok – nem sokáig, hiszen kora reggel érkezünk a szerb-macedón határhoz. Az átkelő zsúfoltsága a peteiével vetekszik, ennek ellenére relatív gyorsan macedón területre lépünk s az országot átszelve megérkezünk Strugába, az ohridi tó és a Fekete-Drin partjára. Utóbbi szó szerint a lábunk előtt folyt, s mivel a szobafoglalás nehézkesebben haladt a vártnál, többen — előrevetítve a következő napok szórakozását – bele is csobbantak a La Manche-csatorna nyomán csak csatornaként, de Temzeként, Szajnaként, sőt Tálnaként is emlegetett, hihetetlenül kristálytiszta vízbe. 

Ugyanilyen kristálytiszta a páraködbe burkolózó hegyek karéjában lévő tó is – igaz, a hegyeket inkább sejteni, mint látni lehet a 2600 négyzetméternyi vízfelület körül, s nem volt véletlen a szinte folyamatos „nyelvbotlás”, hogy tengernek neveztük. 

Struga – Strugë, a balkáni kavalkád

Hogy a várost szinte fele – fele arányban ortodox vallású macedónok és szunnita muszlim albánok lakják, az első pillantásra érzékelhető egyrészt a minaretek, keresztény templomok és kápolnák sokaságából, másrészt a nők öltözködéséből – a két kultúrához pedig hozzátevődik, hogy nagyon népszerű üdülőhely a külföldiek, illetve a külföldön dolgozó hazaiak számára. Az eredmény? Egy színes, eklektikus balkáni kavalkád: a folyóparti teraszok asztalai mellett napozóágyak s a vendégkör is vegyes; a hajnalig lüktető éjszakai élet sokadalmában jól megfér egymás mellett a mininél is minibb szoknya vagy forrónadrág, az elegáns ruhák, az egyszerű pamut fejkendők, drága kelméből készült csadorok; vásárlásnál az eurót látva mindenhol, még a pékségben is megkérdezik: euróban vagy dinárban kéred-e a visszajárót (amúgy Észak-Macedónia nem tartozik az euró-övezethez).

A közlekedés kaotikus, kis túlzással mindenki megy, amerre lát – ám ezt a saját nyugodt módjukon teszik: a nyaralók nem sietnek, mert szabadságon vannak, a helyiek életritmusa pedig sokkal stresszmentesebb, mint a miénk. Kaotikus az építkezés is, a főbb utakon is egymáshoz simulnak a házak, teljesen el nem bontott vályogépület tövében áll az elegáns villa, s ez még inkább így van az egymásból nyíló keskeny, meg még keskenyebb sikátorok szövevényében – ahol érződik, ez még  a régi világ: az ajtó előtt felborított kisszék jelzi, hogy nincsenek otthon a háziak; a kis kávézók teraszai reggeltől tele vannak, de csak férfiak isszák a kávét vagy teát az apró csészékből.

Albán esküvő és avasi flashmob

Ha részt nem is vettünk, de bepillanthattunk egy albán esküvőbe, pontosabban esküvőkbe, hiszen hagyományaik szerint külön van a menyasszony lagzija (amelyen  a férfiak szinte nem is vesznek részt, teljesen külön asztaloknál ülnek, de még inkább az étterem előtt álldogálnak, amíg a menyasszony csillogóbbnál csillogóbb ruhákba négyszer – ötször átöltözve megmutatja magát az asszonyoknak, akik énekléssel, hangos dobolással fogadják, táncolják körbe) és másnap külön a vőlegényé ( itt már, ha nem is egy asztalnál ülnek, de a fiatalok vegyesen járják a horához hasonló körtáncokat).

Legalább ilyen érdekesnek tűnt a strugaiak és nyaralók számára – akik tapssal, de pénzzel is megköszönték –  a szatmári viselet és tánc, no meg a mezőségi és a kalotaszegi, amelyre a bokrétások egyik este a Struga-hídon, majd annak lábánál perdültek.

Szent Naum, pávák és korsók

Bő órás hajókázás után kötünk ki Szent (vagy Sveti) Naum kolostoránál, alig kőhajításnyira a macedón-albán határtól, a Galicica Nemzeti Park hegyeinek lábánál. Naum – Cirill és Metód tanítványa – 905-ben építtette a kolostort, amely az évszázadok során igen fontos ortodox zarándokhellyé vált, a kicsi templomba most is alig lehetett belépni a hívek és turisták sokaságától. Botanikus kertnek is beillő kertje viszont nyugalmat és békét áraszt, s a látogatók seregéhez szokott pávák dívaként pózolnak a kamerák előtt. A kolostor környéke egyfajta mini-üdülőtelep, kápolnákkal, kempinggel, a Drin kristálytiszta forrásaival, vidám–színes virágmintás korsókkal díszített vendéglőkkel, nyüzsgő stranddal – nem csoda, hogy sokan nem csak egynapos látogatásra érkeznek, hanem egész vakációjukat itt töltik. 

Túl sok csodálkozásra, a környéket annak rendje s módja szerint bejárni nincs is idő, visszahajózunk az ohridi kikötőbe, illetve –buszozunk Strugába – egy rövid strandolás még belefér ugyan, de átszövi a készülődés-fellépés izgalma.

Balkán Jeruzsáleme és a Szatmári fonó

A délután ismét Ohridban köszönt – Balkán Jeruzsálemeként is emlegetik, nem véletlenül, hiszen a hagyomány szerint 365 templom, kolostor, kápolna, mecset volt a már az ókorban is fontos kereskedelmi központnak számító településen, s igaz, hogy ma már egy részük rom vagy be van zárva, de majd'minden lépésnél láthatunk egy-egy istenházát vagy imahelyet. 
Gyors viseletigazítás, szalagrendezés után indulunk a fesztivál első helyszínére, a sétálóutcán keresztül – a hömpölygő tömeg, színes kirakatok, standok és üzletek kavalkádjában is kitűnik a Popa Zsolt által készített szatmári viselet az Ali Pasa dzsámi minaretje és egy ortodox templom keresztje között, a keresztény és a muzulmán negyed határmezsgyéjén.
Sokan kapják elő mobiltelefonjukat, fotózzák a nem mindennapi látványt, kérdezik honnan jöttünk, a zászló színei alapján többen is beazonosítanak: magyarok; igaz, olyan is volt, aki csak a színekre, a sávozásra már nem figyelt és olasznak aposztrofált. 

A színpad közelében hatalmas torlódás: fellépőcsoportok, kísérőik, nézők – a bokrétások izgalma pedig szinte kézzel fogható a levegőben, hiszen első alkalommal mutatják be nyilvánosan legújabb összeállításukat. A számadómellények piros-zöldjén megcsillan a fény, a levegőben tányérként terülnek szét a szoknyák a pergő szatmári ritmusokra, „él” a színpad Kispál Nándor mozgalmas koreográfiája nyomán – a Szatmári fonó meghódította a közönséget. Nézem őket: ragyognak. Hogy mennyi munka, mennyi gyakorlás áll mögöttük, ők tudják (én csak a jéghegy csúcsát: indulás előtti héten minden este hosszú órákon keresztül próbáltak, csiszolták az előadást, sőt, a strugai szálló alagsorában is). Minden tapsot, minden mosolyt, minden dicséretet megérdemeltek.
A sétálóutcában még nagyobb tömeg, mint délután, még többen kapják lencsevégre a széki árvalányhajas kalapokat – még a forgalmat irányító s közben nyugodtan traccsoló rendőr is elveszi fülétől a telefont, hogy lefotózza őket.

„Mintha csak az újvárosi szőlőhegyre mennénk” 

Az utolsó nap talán a legzsúfoltabb is – délben, egy „utolsó” pancsolást és bombaugrás-sorozatot követően ismét Ohrid keskeny, domboldalra felszaladó utcáit járjuk: a város egyik jelképének számító Sámuel-erődhöz tartunk. Kaptatós az út, és bár „mintha csak az újvárosi szőlőhegyre mennénk”, a szatmári lapályhoz szokott újságírói láb bizony a végére nehezebben veszi az akadályt – meg is pihen az erőd alatti kávézó teraszán, ahonnan lélegzetelállító panoráma tárul a szem elé. Természetesen a X. században épült erődfal meredek lépcsői sem maradnak ki a sorból, majd némi pihenő után elindulunk a másik emblematikus épülethez, az erőd alatti sziklaszirtre épült Kaneoi Szent János templomhoz.

Fittyet hányva az örök igazságra, járt út helyett a járatlant választjuk: vastag, száraz tűlevélszőnyeggel borított domboldalon próbálunk lejutni. Jó pár hepehupán túl vagyunk már, mikor belátjuk: sem papucsnak, sem szandálnak, de még sportcipőnek sem ez a megfelelő talaj, így visszamászunk és a járt, kikövezett úton ereszkedünk le. Újabb lélegzetelállító panoráma, és sietős gyönyörködésre jut idő csak, mert hamarosan kezdődik a néptáncegyüttesek felvonulása és előadásaik. A csapat egy része gyalog indul az autóbuszhoz, másik része – külön élményként – vízitaxiba száll, az öltözővé avanzsált busznál találkozunk, s máris készülődnek, átöltöznek viseletbe, csizmát húznak, hajat fonnak.

Bokréta, hungarian minority, Transylvania

A fesztivál 26, Lengyelországból, Szerbiából, Moldovai Köztársaságból, Ukrajnából, Romániából érkezett együttese a mólón áll csatasorba – Erdélyt három csoport, a Bokréta mellett a szárazberki Lehajló Rozmaring, és a Székelykáli Néptánccsoport képviseli. Virágos mezőhöz hasonló a népviseletfolyam, az óváros szűk, meredek utcáin visszhangzik a magyar ének: bírják szuflával amíg felérünk az ohridi „Öreg hölgy”, a Szent Szófia székesegyház melletti amfiteátrumig.
A gálaműsort a székelykáliak nyitják, a vége felé, mintegy zárásként a Lehajló Rozmaring járja a szatmári és nyárádmenti táncot, közben pedig: Bokréta, hungarian minority, Transylvania … nem csak a szellő borzongat. 

Ebben a különleges keretben is nagy sikert arat a Szatmári fonó, és úgy tűnik, van akinek ennyi sem elég a táncból: a színpad mögötti kilátó-teraszon tovább járja a szerb csoport muzsikájára. 
Bő három óra, színesebbnél színesebb előadások múltán, az oklevelek átadásával és mini-tűzijátékkal zárul a gála, a kis utcácskákon, sétálóutcán hömpölygős sokaságtól szinte lépni sem lehet, és a buszba felülve úgy is érzem: lépni sem tudok – a fáradtság csak Strugáig tart, egy utolsó sétát  a kései óra ellenére nyüzsgő városban nem lehet kihagyni.

Szabó Kinga Mária

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON!