„A történelem a holokauszt előtti és utáni időszakra osztható, mert azt követően már semmi sem volt ugyanolyan, mint korábban…” — mondta Roman Kowalski lengyel nagykövet a náci koncentrációs tábor felszabadulásának 70. évfordulóján tartott budapesti rendezvényen.

Január 27-ét, az auschwitzi haláltábor 1945-ös felszabadításának napját 2005. november 1-jén nyilvánította a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapjává az ENSZ-közgyűlés. Az egyhangúlag elfogadott határozat hangsúlyozza „az emlékezés és a tanítás kötelességét”, hogy a jövő nemzedékei megismerjék a hatmillió, túlnyomórészt zsidó áldozatot követelő náci tömeggyilkosságok történetét. Az Auschwitz–Birkenau koncentrációs tábor 70 évvel ezelőtti felszabadításáról nagyszabású, nemzetközi rendezvény keretében emlékeznek meg idén, állam- és kormányfők, uralkodói családok tagjai hajtanak fejet az áldozatok és a felszabadítók előtt. A mintegy háromezer vendég között várhatóan több mint háromszáz — köztük tucatnyi magyarországi — holokauszt-túlélő fogja jelenlétével és az átélt szörnyűségeket felelevenítő beszédekkel figyelmeztetni az utókort: Európa, a nagyvilág soha többé nem engedhet meg ilyen népirtást. Szintén jelentős számú, a világ minden tájáról érkező fiatal, középiskolás és egyetemista is részt vesz a megemlékezésen, hiszen a holokauszt, a rasszizmus következményeit, szörnyűségeit minél fiatalabb korban kell alaposan megismerni, s jelen lesz néhány náci háborús bűnös „vezeklő leszármazottja”, így Rainer Höss, a tábor náci parancsnokának, Rudolf Hössnek az unokája is. Január 27-én egyébként nem csak Auschwitzban, hanem Európa szinte valamennyi kisebb-nagyobb városában zajlanak megemlékezések — Szatmárnémetiben 12.30 órakor a Várdomb utcai Nagyzsinagóga udvarán, az emlékmű előtt kerül sor főhajtásra a városból és környékéről hat szállítmányban elhurcolt, 18 863 zsidó emlékére, majd 13 órától a megyei múzeumban „A holokauszt tragédiájának helyi és nemzetközi következményeiről” tartanak szimpóziumot.

„Arbeit macht frei”

A „legnagyobb magyar temetőnek” is nevezett auschwitz–birkenaui koncentrációs tábor — ahol 1944-ben közel 500 000 magyar zsidót gyilkoltak meg — a legnagyobb német megsemmisítő tábor és egy sor koncentrációs tábor neve, amely három fő táborból és 40–50 kisebb táborból állt, 60 km-re Krakkótól, Dél-Lengyelországban. Ezek a táborok a holokauszt előkészítésének fontos elemei voltak, körülbelül 1,1 millió embert öltek meg itt, akiknek 90%-a zsidó volt, de ide deportáltak megközelítőleg 150 000 lengyel, 23 000 roma, 15 000 szovjet foglyot és több tízezer eltérő nemzetiségű embert, akiknek nagy része meghalt a kivégzések, embertelen orvosi kísérletek, kényszermunka, éhínség és betegségek következtében. Mint minden német koncentrációs tábort, az auschwitzi táborokat is Heinrich Himmler SS-e működtette. A tábor parancsnoka 1943 nyaráig SS-Obersturmbannführer Rudolf Höß, később Arthur Liebehenschel és Richard Baer volt. Höß részletes és embertelenül pontos leírást adott a tábor működéséről a háború utáni kihallgatása alkalmával és önéletrajzában is — 1947-ben akasztották fel az Auschwitz I. krematóriuma előtt, akárcsak a női „szakasz” parancsnokait, Johanna Langefeldet, Maria Mandelt és Elisabeth Volkenrathot. Auschwitz I. — az eredeti koncentrációs tábor, amely az adminisztratív központ szerepét töltötte be az egész komplexum számára, és megközelítőleg 70 000 ember, főleg lengyel és szovjet hadifoglyok halálának helyszíne volt. Az auschwitzi bejárati kapu felett az „Arbeit macht frei” („A munka szabaddá tesz”) cinikus felirat díszelgett — bár semmilyen munka, amit a foglyoknak végezniük kellett, nem tette őket szabaddá, a tisztek olyan reményt keltettek bennük, mintha valami eredménye volna a többletmunkának. Ezen belül a 11. blokk volt a „börtön a börtönben”, ahol a számos szabály megsértőit büntették: napokat kellett eltölteni olyan szűk cellában, ahol sem leülni, sem állni nem lehetett, másokat pedig kivégeztek: agyonlőtték, felakasztották vagy halálra éheztették őket. 1941 szeptemberében az SS mérgesgáz-kísérleteket végzett cianiddal a 11. blokkban: az eredmény 850 lengyel és orosz halott. Az első próba 1941. szeptember 3-án volt, ekkor 600 szovjet hadifoglyot öltek meg. A szert, mely a halálos cianidgázt fejlesztette, Zyklon–B márkanév alatt forgalmazták és eredetileg rovarölő szerként tetűirtásra használták — a sors fintora, hogy a Zyklon–B-t az 1920-as években a Nobel-díjas Fritz Haber zsidó származású német kémikus fejlesztette ki… A kísérletet sikeresnek nyilvánították, egy bunkert átalakítottak gázkamrává és krematóriummá. Ez a gázkamra 1941–1942-ig üzemelt, akkor légvédelmi óvóhellyé építették át.

Auschwitz II. (Birkenau) — a megsemmisítő tábor, eredetileg 50 000 hadifogoly elszállásolására és dolgoztatására épült, később ez 200 000-re emelkedett s itt öltek meg több mint 1 000 000 embert, nagy többségében zsidókat. Itt épült a tábor első gázkamrája, amit a meszeletlen téglák miatt „vörös háznak” hívtak, később egy nagyobb, lemeszelt „fehér háznak” nevezett kamrát is építettek. Az első 500–700 míg a második 800–1000 ember közös kivégzésére volt alkalmas. A Birkenauban (Brzezinka) létesített Auschwitz II. építése 1941 októberében kezdődött, majd a női részleg létesítését 1942 augusztusában kezdték meg. Birkenaunak négy gázkamrája volt, ezeket úgy tervezték, hogy zuhanyozókra hasonlítsanak, ezen kívül négy krematóriuma volt a holttestek elégetésére.

A foglyokat a németek megszállt egész Európából vasúton, marhavagonokban szállították, naponta érkeztek szerelvények Auschwitzba. A táborba érkezőket három csoportra osztották: egy csoport néhány órán belül a gázkamrába ment; ezeket az embereket Birkenauba küldték, ahol naponta több mint 20 000 embert lehetett elgázosítani… A foglyok másik részét rabszolgamunkára használták gyárakban, például a Kruppban és az I. G. Farbenben. Az auschwitzi komplexumban 405 000 dolgozó foglyot jegyeztek fel 1940 és 1945 között, ebből 340 000 halt meg kivégzés, verés, éhezés és betegségek következtében. Néhány fogoly Oskar Schindler német gyáros segítségével túlélte a megpróbáltatásokat, aki mintegy 1000 lengyel zsidót mentett meg azzal, hogy kivitte őket Auschwitzból, hogy a gyáraiban dolgoztassa őket, először egy Krakkó melletti gyárába, majd egy másikba, Brněnecben, amely ma Csehországban van. A harmadik csoport, főleg ikrek, törpék, testi fogyatékosok eszement és aberrált orvosi kísérletek címén a Josef Mengele, a „halál angyala” és társai kezei közé kerültek…

Amikor a szovjet hadsereg felszabadította Auschwitzot 1945. január 27-én, 7600 elhagyott túlélőt találtak, a legbetegebbeket és a leggyengébbeket — a többi, közel 58 000 foglyot már napokkal előtte evakuálták a németek és utolsó, gyalogos halálmenetre küldték a Németországba.

Antonescu és antiszemita intézkedései

Romániában 1940 őszén, Ion Antonescu miniszteri kinevezésével, illetve Románia hadba lépésével kezdődött el a rettegés. Szigorú zsidó-, görög- és örményellenes intézkedéseket vezettek be. Antonescu Romániája Hitler egyik legfontosabb szövetségese volt: rengeteg katonával, élelemmel és üzemanyaggal látta el a németeket a háború alatt, amint ebben a sorozatos találkozókon megegyeztek. Antonescu beleegyezésével a Vasgárda iszonyú terrorba fogott: a lemondatott Károllyal kapcsolatba hozható személyek mellett rengeteg zsidót öltek meg mindaddig, amíg tevékenységük túlzottan zavaróvá nem vált, és a román, illetve német hadsereg el nem kezdte lefegyverezni őket. A Vasgárda ezért 1941. január 27-én fellázadt, és egy háromnapos öldöklés keretében 127 zsidót végzett ki, míg a román és német haderő néhány héten belül le nem verte, és feloszlásra nem kényszerítette őket. Újabb antiszemita intézkedések léptek életbe: a Nemzeti Romanizáló Központ feladata a zsidók eltüntetése volt a román életből.

1941. június 19-én Antonescu 40 000 romániai zsidó deportálását rendelte el városi gettókba és elkülönítő táborokba. Június 27. és június 29. között a jászvásári pogrom során legalább 13 000 zsidót megöltek a román hatalmi szervek. Antonescu a hadsereget könyörtelenségre szólította fel annak érdekében, hogy megszabaduljon a bukovinai és besszarábiai zsidóktól. Ennek következtében több mint 310 000 zsidót űztek el az említett területekről román és német katonai egységek román, illetve ukrán civilek segítségével. Szeptember 15-én Antonescu elrendelte 150 000 túlélő koncentrációs táborokba és gettókba zárását a németek által megszállt Ukrajna transznisztriai részén — itt a háború során 80 000 európai zsidót végeztek ki a nácik és csatlósaik. A 150 000 főből mindössze ötvenezren élték túl a deportálást (ők 1943 decemberétől a szovjetek közeledtére hazatelepülhettek). 1941. október 22-én az ogyesszai parancsnokságnál történt robbantás hatására Antonescu 200 fő kivégzését rendelte el minden egyes román és német tisztért. Másnap a városban 25 000 helyi zsidót végeztek ki a partizánok akcióját megbosszulandó.

Összességében elmondható, hogy a Romániában háború előtt élő 760 000 zsidó közül 420 000 halt meg, főleg Besszarábiában, Bukovinában és a Magyarország részét képező Észak-Erdélyben (itt a német megszállás idején). Románia magterületén azonban Antonescu nem engedélyezte a tömeges deportálásokat, félve, hogy gazdasági összeomlást okozna.

Bár Antonescu személyes felelősségéről voltak viták, 280 000–380 000 zsidó halálért tartják felelősnek. Közvetlen felelősségét egy bizottság állapította meg, amelyet a Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezetett és amelynek jelentését 2004-ben a román kormány hivatalosan is elfogadta, a bukaresti legfelsőbb bíróság azonban felmentette a béke elleni bűnök alól. Ez az első eset Romániában, hogy egy százezrek haláláért felelős embert felmentenek egy ilyen fontos vádpont alól.