Kolozsvár Erdély történelmi központja és legjelentősebb városa. Az egykori Kolozs vármegye, ma Kolozs megye székhelye. A legfrissebb népszámlálási adatok szerint Bukarest és Iaşi után Románia harmadik legnépesebb városa. Két színházával, két operájával, tizenegy felsőfokú oktatási intézményével, külföldön is ismert klinikáival és számos középiskolájával az ország fontos kulturális központja.

A város neve latin melléknévként (Clusiensis) már 1177-ben felbukkant írásos formában. A magyar Kulusuar első ismert előfordulása 1257-es. A Napoca dák nemzetségnév lehetett. 1974-ben, az egykori Napoca római municípiumi rangra emelésének 1850. évfordulója tiszteletére illesztették Kolozsvár nevéhez a Napoca utótagot.

Történelme

A város területén a legrégibb leletek a középső paleolitikumból származnak. Az ókorban a római birodalom része volt a város helyén álló Napoca, melyet Traianus császár alapított, majd 124-ben Hadrianus császár municípium rangra emelt. A 3. században Észak-Dacia székhelyévé vált, Marcus Aureliustól colonia rangot kapott, de 271-ben a rómaiak kiürítették.

Maga a város a 11. században jött létre. Miután a tatárok feldúlták a várost, V. István szászokat telepített be a lakosság pótlására. Így a 15. századra a lakosság fele magyar és fele szász volt. A város fellendülése az önálló Erdélyi Fejedelemség idejére tehető, ekkor kapta a „Kincses Kolozsvár” elnevezést, melyet gazdagságának és kulturális szerepének köszönhetett. Kolozsvárt Erdély fővárosának is tekintik, bár hivatalosan sohasem volt az — intézményei, gazdagsága, a politikai élete mégis azzá tették. Ezt a címet az is indokolja, hogy Kolozsvár hosszú ideig Erdély legnépesebb városa volt. Egyike volt annak a hét erődített városnak, amelyekről Erdély német nevét (Siebenbürgen) kapta. (Tágabb értelemben a jelenkori Erdély elnevezés alatt ma többnyire Románia egész nyugati részét értjük. Ez a terület magában foglalja Belső-Erdélyt, a Partiumot és a Bánság keleti nagyobb részét. E két utóbbi térséget együtt Külső-Erdélynek is nevezik.)

1848. május 29-én itt mondták ki az uniót Magyarország és Erdély között. A kiegyezést követően Kolozsvár elvesztette fővárosi szerepét, ipara elmaradt Temesvár, Nagyvárad és Arad ipara mögött, viszont megmaradt a tudományos és kulturális élet központjának. 1894 májusában itt folyt a memorandum-per a Román Nemzeti Párt vezetői ellen, akiket több évi börtönnel sújtottak.

1918-ban elfoglalták a románok, 1940. augusztus 30-tól kezdve, a második bécsi döntés értelmében, Észak-Erdély részeként ismét Magyarországhoz került. 1944 májusában elkezdődött a városban a zsidók (több mint 16 000 személy) gettóba gyűjtése, akiket hat vonatszerelvénnyel szállítottak a német haláltáborokba. A második világháború utáni kommunista rendszer várospolitikáját az erőteljes iparosítás jellemezte, ezzel párhuzamosan, a bővülő lakosság számára új lakótelepek épültek a város peremén. A második világháború után is egy rövid ideig a lakosság legnagyobb részét magyarok tették ki, majd a betelepítések után teljesen megváltozott a város nemzetiségi arculata.

Lakossága

1910-ben 60 ezer lakosából 51 ezer magyar, 8 ezer román, 1600 német, 371 cigány és 107 szlovák volt. 1948-ban a magyarok részaránya 58%, 1956-ban 50%, és innen kezdve rohamosan csökken: 1992-ben  már csak 23%. Kolozsvár lakossága a legfrissebb népszámlálás szerint 312 ezer fő, többsége román nemzetiségű (80%). A magyar kisebbség részaránya 19%. A népesség többi része roma (0,95%), német (0,22%), zsidó (0,07%) és más nemzetiségű (0.41%).

Műemlékek

A számos kolozsvári műemlék közül kiemelkedik a Mátyás-szobor, Fadrusz János alkotása, amelyet 1902-ben lepleztek le. Az 1900-ban megtartott párizsi világkiállítás zsűrije a szobor gipszmintájáért Fadrusznak ítélte a rendezvény fődíját. A Mátyás-emlékművet nagy ünnepségek közepette, 1902. október 12-én avatták fel Kolozsvár főterén. Az emlékmű Fadrusz János leghíresebb alkotása, pályájának csúcspontja és megkoronázása, ma is uralja Kolozsvár főterét, ahol a magyar többségét elveszített város egyik jelképévé vált.

A kolozsvári Szent Mihály templom Erdély második legnagyobb alapterületű temploma a brassói Fekete templom után, a város főterén helyezkedik el. 76 méteres tornya (a kereszttel együtt 80 méter) a legmagasabb erdélyi templomtorony. A templom több mint száz évig épült, befejezése Zsigmond király uralkodása idejére, azaz 1419—1437 közöttre tehető. A templomot előbb a protestánsok, majd az unitáriusok használták. 1604-ben a jezsuiták birtokába került. 1716 márciusában katonai erővel elvették az unitáriusoktól, és újra a katolikus egyházé lett.

A Román Nemzeti Színház épülete a város egyik központi terén áll. Az épület 1904—1906 között épült neobarokk stílusban, néhány szecessziós jellemzővel. A színház első igazgatója dr. Janovics Jenő volt.

Az 1774—1785 között épült Bánffy-palota az erdélyi barokk építészet egyik legjelentősebb műemléke, jelenleg Szépművészeti Múzeum.

És említsük meg a Házsongárdi temetőt is, ahol az erdélyi közélet és művészet nagyjai nyugszanak.

Híres kolozsváriak

Kolozsvárnak számos híres szülöttje van. 1443. február 23-án itt született Hunyadi Mátyás magyar király, kinek szülőházát ma bárki megnézheti, az épület a képzőművészeti főiskolának ad otthont. Bocskai István erdélyi fejedelem is Kolozsváron született 1557. január elsején. A várost az unitárius vallás bölcsőjének is nevezik. Az egyház megalapítója, Dávid Ferenc is kolozsvári származású. 1802. december 15-én született a híres matematikus Bolyai János, a nem-euklidészi geometria megalapítója. 1873. december 30-án látja meg a napvilágot Losonczi gróf Bánffy Miklós író, grafikus, színpadi rendező, politikus és külügyminiszter, aki az egyik legnagyobb erdélyi földbirtokos. Reményik Sándor költő is kolozsvári származású. Itt született Emil Isac költő, Iuliu Haţieganu orvosprofesszor, Kolozsváron dolgozott Emil Racoviţa biológus, barlangkutató.

Nehéz kis terjedelemben összefogni a sokszínű Kolozsvár múltját és jelenét. Nem is ez volt a célunk ezen anyag összeállításakor. A város ma is gócpontja, szellemi, kulturális vezetője Erdélynek. Az erdélyi magyarság Pantheonjába mindig erőt meríteni  tér vissza az ember, függetlenül attól, hogy éppen hány százalékát teszi ki a magyarság a kincses Kolozsvárnak…

Stahl István