Szabadka (Subotica) szerbiai város a Vajdaság északi részén, az Észak–bácskai körzetben található, Magyarország déli határától 10 km távolságra.

Újvidék mögött a Vajdaság második legnépesebb városa, lakosainak száma megközelíti a 150 000 főt. A város a vajdasági magyarok, horvátok, bunyevácok és szerbek szellemi, kulturális és politikai szervezeteinek központja.

1910–ben 58 százalék volt a magyar lakosság aránya a városban, 1941–ben 61 581 volt a magyarok száma, ami 60 százalékot képezett. 1981–ben 44 százalékra csökken a magyarság, 2002–ben 99 881 lakosából 34 983 magyar, 26 242 szerb, 10 870 bunyevác, 10 424 horvát, 6787 jugoszláv, 1596 crna gorai.

A térségben gyakori népmozgások eredményeképpen szerbek, magyarok, németek, szlovákok, horvátok, bunyevácok, görögök, törökök, zsidók, örmények, cigányok és még számos más nemzetek fordulnak meg és adnak fejedelmet, tudóst, írót és számtalan más kiemelkedő szabadkai személyiséget a világnak.

Rövid történelem

Területe a török idők előtt a Hunyadiak kezén volt. A mohácsi csatát (1526) követő zűrzavaros időszakban Cserni Jován kiáltotta ki magát a környék cárjává, (fekete cárként is emlegetik) és ez lett a délvidéki felkelés központja. Történelmi szempontból ez annyiban bizonyul jelentősnek, hogy szerb források előszeretettel hivatkoznak rá, és a város főterén szobrot állítottak „legendás” alakjának.

1542–ben a törökök elfoglalták a várost, és majd csak 1686–ban, tehát mintegy százötven év múltán szabadul fel.

A török kiűzése után Habsburg vezénylettel megindult az újratelepítés. Először főleg katolikus vallású délszláv népesség érkezett a rigómezei csata óta délről folyamatosan felhúzódó ortodox lakosság mellé. Mai napig sem egységes a vajdasági katolikus délszlávok hivatalos elnevezése. A szerbiai hivatalos álláspont külön nemzetiségnek tünteti fel a magukat elsősorban bunyevácnak vallókat, míg horvát nacionalista nézetek egyértelműen nemzetük részéhez tartozónak tekintik őket.

Mária Terézia 1779–ben szabad királyi várossá nyilvánítja Szabadkát, és ekkortól nevezik németül Maria Theresiapolisnak.

Érdekes momentum, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a bunyevácok, a szerbek és horvátok többségétől eltérően, együtt harcoltak a magyarokkal, és nekik köszönhetően Szabadka magyar kézen maradhatott.

A kiegyezés után (1867) a város dinamikus fejlődésnek indul. Ekkor nyeri el a város szecessziós, kifejezetten közép-európai arculatát.

Az erőteljes fejlődést a város lakosságának gyarapodása is jól tükrözi. Amikor Szabadkát 1920. június 4–én hivatalosan is elszakították a történelmi Magyarországtól és az akkori Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett, az egész Kárpát–medence egyik legnépesebb településének számított, ahol a jelentős horvát, illetve bunyevác és szerb lakosság mellett a magyarok abszolút többséget alkottak. Az újonnan létrejött délszláv királyság legnagyobb városa nem Belgrád, és nem Zágráb volt, hanem Szabadka.

1941 és 1944 között Szabadka ismét Magyarországhoz kerül. Az 1942–es délvidéki razzia idején 180 szerb polgári személy esett áldozatul a magyar katonáknak.

1944 októberében egy szerb partizánosztag elfoglalta a várost a Vörös Hadsereg segítségével s megkezdődtek a megtorlások. A halálraítélteket teherautóval szállították a kivégzés színhelyére. A szabadkai vasútállomáson minden átutazót igazoltattak, aki nem tudta magát igazolni, azok közül is sokat kivégeztek. Az áldozatokat a zentai úti temetőben hantolták el, négy hatalmas tömegsírba. A kivégzettek számát nem lehet pontosan megállapítani, a megtorlásoknak több ezer magyar, horvát és bunyevác esett áldozatul. A „Törött szárnyú turulmadár” emlékműve a Zentai úti temetőben a megtorlás áldozatainak állít emléket.

A város szimbóluma

Száz éve épült fel a Szabadka szimbólumává vált városháza, a magyar szecesszió remekműve, Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján. A Lechner–tanítványok tervei alapján épült Szabadkán ugyancsak szecessziós stílusban a zsinagóga, de a marosvásárhelyi városháza és kultúrpalota, a nagyváradi Fekete Sas Szálló, a pozsonyi Vigadó, a Zenepalota és a budapesti Palace Szálloda is. A városháza üvegablakainak is megvan a sorsuk. A trianoni békeszerződés után a szerb hatóságok eltávolították a magyar királyokat, történelmi alakokat ábrázoló, magyar feliratokkal ellátott ablakokat. Amikor 1941–ben visszacsatolták a Délvidék egy részét, a magyar hatóságok visszahelyezték az ablakokat. A II. világháború után a műalkotásoknak ismét menniük kellett, és csak 45 évvel ezelőtt, 1967–ben helyezték vissza Róth Miksa és Nagy Sándor restaurált alkotásait eredeti helyükre.

A szabadkai piac

Óriási csarnokok, eredeti zsibvásárhangulat, magyar, szerb–horvát, román és kínai szavak, mondatok egyvelege. Valóságos bábeli zűrzavar uralkodik a szerb–magyar határtól nem messze, a szabadkai piacon. Az összes világmárka kapható, akár nagy tételben is, ráadásul olcsón. A piacon mindenki beszél magyarul, még a kínaiak is „kicit”.

A piac a délvidék „Sztanbulja”, bazár, bolhapiac és nagykereskedések egyfajta ötvözete. Az árak és a hatalmas kínálat az elmúlt évtizedekben kuriózummá tette a térségben. Szabadkán a taxisofőrök igazítják útba a turistákat „Nem érdemes dinárt váltani a vásárláshoz — kiáltják az érdeklődők után — forintért olcsóbban kapnak mindent!”

Kosztolányi városa

A város nagy szülöttei közül említsük meg Kosztolányi Dezső írót, Komlós Juci színművésznőt és Lékó Pétert, minden idők egyik legnagyobb magyar sakkozóját. Kosztolányinak a Szabadka–regényei, a Pacsirta és az Aranysárkány című művei tájrajzokkal is hitelesítik a szabadkai ihletést: a diákélet és a kisváros hiteles képeivel találkozik benne az olvasó.

Búcsúzzunk Szabadkától Kosztolányi néhány verssorával:

„Gyermekkorom, mindig téged kereslek,

ha járom a poros–boros Szabadkát.

Mióta labdám elgurult itt,

nem ér az élet egy fabatkát.”

Stahl István