Csak sejtéseink vannak arról, hogy mi napjainkban a művészet, hiszen a XX. század izmusai, a játékos kísérletek végtelen sora, a polgárpukkasztó kitérők a korábban egyértelműnek tűnő célt, üzenetet átláthatatlanná, egyre nehezebben követhetővé tették.
Egyik nem titkolt célja, mozgató rugója az örök emberi játékosság, a homo ludens érvényre jutása, éltetése. Johann Huizigana holland művelődéstörténésznek köszönhetően a homo ludens jól körben járható fogalommá vált a homo sapiens (bölcs ember), homo faber (az alkotó ember) mellett. Egyik legfontosabb tevékenységi területünk, mert a játék nem a valóságos élet, hanem maga a szabadság, nincs az életnek olyan területe, ahol ne lenne fontos, meghatározó szerepe. Ez a szerep érvényes a művészetekre, és ezen belül a képzőművészetre is.

Azért fontos a fentiek megemlítése Dolha Éva mostani tárlata kapcsán, mert az alkotásai arról tanúskodnak, hogy rá különösen jellemző a játékosság, megítélésem szerint ez adja alkotói pályája sava-borsát, lényegi részét. 
Termékeny művész. Alkotásai között több jellemző vonulat különíthető el, ezek egyike az harlekinek sokszor, és Watteau-tól Pablo Picasso-ig sokak által bemutatott, különös, tanulságos világa. 
Jellemző sorozat a csendéletek, a hétköznapi tárgyak, gyümölcsök, csészék, vázák, kávédarálók, szódavizes üvegek, lépcsők jól komponált, változatos, kifejező együttese. Nagy erénye ezeknek a képeknek az anyagszerűség visszaadása.

A fenti festményeket nézve olyan érzésem támadt, hogy ezekből a természethű ábrázolásokból, kompozíciókból alakult ki kezdetben melléktermékként, apró szösszenetekként az a gazdag, változatos, kimeríthetetlen témavilágú sorozat, amely mára megítélésem szerint Dolha Éva alkotásainak legfontosabb, egyéni, jól megkülönböztethető alkotásai. 

Ezekről jut eszembe egy diákkori élmény. Valamikor a hatvanas években, a műteremben az évfolyam kompozíciót készített szabadon választott témára. Mellettem János már felvázolta a földgömb egy szeletét, amelyen hangyányi emberek százai égig érő hatalmas építményeket emelnek. A halk szavú, kiváló festőművész tanárunk megértő mosollyal figyelte a munkát, majd megszólalt: ha igazán nagy dolgot szeretne ábrázolni, fessen inkább néhány fűszálat, kavicsot, ágat, azokban minden benne van.
Apró fűszálak, virágszirmok, csupasz ágak sorakoznak a kisméretű, de műgonddal kivitelezett alkotásokon. Birsalmák, kukoricacsövek, verebek, szürke ablakok, lábnyomok, fatörzsek, pókhálók, rovarok idézik lépten-nyomon mindennapi életünk esetlegességeit, olykor groteszk vonásait. A képeket nézve érdemes külön figyelmet szentelni az átgondolt kiemeléseknek, rafinált harmóniáknak, finom és kifejező textúrájú alapoknak is. Ezek a kis kiemelések mindennapi életünk játékos, apró csodáit idézik, arra emlékeztetnek, hogy a szürke hétköznapok valójában sokkal érdekesebbek, változatosabbak, mint azt gondolnánk.

Nem tudom pontosan, egyértelműen megfogalmazni, hogy mi a művészet napjainkban, de tény, hogy évezredek óta kísérője életünknek, egyike a fontos, sőt alapvető túlélési stratégiáinknak, színesíti, gazdagítja, új tartalmakkal tölti fel gyakran szürkének, kilátástalannak tűnő hétköznapjainkat. 
Hogyan válik a művészet a XXI. században – egy erőteljesen automatizált, robotokkal benépesített világban – túlélési stratégiává? A válasz magától értetődő, egyszerű: ha elveszítjük a tűnő pillanatok örömét, a folyamatos és állandó kapcsolatot a természettel, annak megújuló csodáival, akkor emberségünket veszítjük el. Ez lenne a vég, ha nem volna művészet, tudomány, hitvilág, amely eddig átsegített minden zökkenőn.

Csak gratulálni tudok az alkotónak, Dávid Lajos igazgató úrnak és segítőinek, valamint a Nagybányai Teleki Magyar Ház lelkes közönségének, fenntartóinak ezekért az eseményekért, a folyamatosan megismétlődő csodákért. Nagy érték ez a ház, amit akkor tudnánk igazán átérezni, ha egy gonosz varázslat során valaki elvenné tőlünk. Kívánom, hogy ez sohase történjen meg, és még hosszú ideig tudjunk örülni együtt a maihoz hasonló ünnepeknek.

Muhi Sándor