Kevesen vannak azok, akik nem értenek egyet azzal a mondással, hogy csak akkor érezzük igazán egy anya szerepét, amikor az már nincs közöttünk. Amíg velünk van, természetesnek tűnik az, ha elénk teszi az ételt, ha rendbe rakja a szobát, ha elrendezi a ruháinkat, de zavaróan hat, amikor jó tanácsokkal lát el, ha óv a bajtól, és figyelmeztet, mert úgy érezzük, hogy mi mindent jobban tudunk, nem kell a tanács. Felnőttkorban, ha ritkábban látogatjuk, elvárjuk, hogy értse meg, nincs rá időnk, és alig adunk számára lehetőséget, hogy elmondhassa örömét vagy panaszát. Mert mi más lehet az ő öröme, mint az, ha látja, hogy jól vagyunk, és nő az unoka. Számára az az ajándék, ha minél gyakrabban lehet velünk. Gyakran nem ért minket. Számára a nő elsősorban anya, feleség, tevékenységeinek színtere az otthon, ahol családját ellátja, gyermekeit neveli, érzelmi jellegű szerepet tölt be: biztosítja a családtagoknak az „otthon melegét”. Gondoljunk csak a Hét krajcárból ismert édesanyára, aki szegénység, betegség ellenére is képes (önmagán? az élet szörnyű tévedésein?) nevetni, és szeretettel átölelni gyermekét. Az anya nemcsak egy embernek ad életet, hanem a szeretetnek és az örömnek is, és azt szeretné, ha gyermeke dúskálna abban, ami számára nem adatott meg. Egy serdülő lány így köszöntötte édesanyját: „Szeretnék majd, olyan jó anya lenni, mint te voltál és vagy. Hogy én is olyan gyereket neveljek, aki kiállja az élet próbáját.”

Annyi megtört, szomorú, fáradt édesanyát látunk, akik csak azért ragaszkodnak az élethez, hogy ha csak egy szóval, ha csak egy apró tettel, de segíthessék, irányíthassák utódaiknak a sorsát. Mert minden anya gyerekeiért, unokáiért él. Az anya, a nagymama halhatatlansága abból is ered, hogy fizikailag megöregednek ugyan, de szeretetük lángja sohasem fogy el. A gyerek hajlamos arra, hogy megfeledkezzen édesanyjáról, az édesanya viszont szüntelenül figyeli gyermekét, aggódik sorsáért, büszke rá, és dicsekszik vele, mert az az ő gyermeke. Egyedül az anyai szeretet képes elfogadni valakit teljes lényével, sorsával, gyengeségével együtt. Jó érzés látni, ha megcsodálják gyermekünket, és ha más szülőkkel beszélgetünk, kis sóhaj kíséretében mondják: „Igazán szép gyereked van, szerencsés vagy!” Egy gyermek születése, fejlődése pótolhatatlan és semmihez sem hasonlítható élmény. „Az anyák halhatatlanok...” — írja Ratkó József. Csoóri Sándor pedig így ír: „Anyám fekete rózsa,/ anyámnak el kell menni.” Az anyáknak el kell menniük, de úgy lesznek halhatatlanok, hogy tovább élnek gyermekeikben. Bízzunk abban, hogy gyerekeink nem lesznek „hétkrajcáros történetek” szereplői, de bízzunk abban is, hogy nem Való világ show-kon és a személyiségüket rossz irányba formáló tévésorozatokon nőnek fel, hanem amiatt válnak fekete rózsákból halhatatlanokká, mert mindig összefogják a családot, hogy abban örök maradjon a szeretet.

Elek György