Kevesen vannak azok, akik nem értenek egyet azzal a mondással, hogy csak akkor érezzük igazán az anya szerepét, amikor már nincs közöttünk. Amíg velünk van, természetesnek tűnik az, ha elénk rakja az ételt, ha rendbe rakja a szobát, ha elrendezi a ruháinkat, de zavaróan hat, amikor jó tanácsokkal lát el, ha óv a bajtól és figyelmeztet, mert úgy érezzük, hogy mi mindent jobban tudunk, nem kell a tanács. Felnőttkorban, ha ritkábban látogatjuk, elvárjuk, hogy ő értse meg, hogy nincs rá időnk, és alig adunk számára lehetőséget, hogy elmondhassa örömét vagy panaszát. Mert mi más lehet az ő öröme, mint az, ha látja, hogy jól vagyunk, és nő az unoka. Számára az az ajándék, ha minél gyakrabban lehet velünk. Gyakran nem ért minket. Számára a nő elsősorban anya, feleség, tevékenységeinek színtere az otthon, ahol családját ellátja, gyermekeit neveli, érzelmi jellegű szerepet tölt be: biztosítja a családtagoknak az „otthon melegét”. Gondoljunk csak a Hét krajcárból ismert édesanyára, aki a szegénység, betegség ellenére is képes (önmagán, az élet szörnyű tévedésein?) nevetni, és szeretettel átölelni gyermekét. Az anya nem csak egy embernek ad életet, hanem a szeretetnek és az örömnek is, és azt szeretné, ha gyermeke dúskálna abban, ami számára nem adatott meg. Egy serdülő lány így köszöntötte édesanyját: „Szeretnék majd olyan jó anya lenni, mint te voltál, és vagy. Hogy én is olyan gyereket neveljek, aki kiállja az élet próbáját.” „Az anyák halhatatlanok...” — írja Ratkó József. Csoóri Sándor pedig így ír: „Anyám fekete rózsa,/ anyámnak el kell menni.” Az anyáknak el kell menniük, de úgy lesznek halhatatlanok, hogy tovább élnek gyermekeikben. Most nem az édesanyákhoz szólok, hanem mindazokhoz, akiket ez a nap felemás érzésekkel tölt el. A gyermekekhez. Hozzátok, akik ilyenkor kissé zavarba estek. Erkölcsi érzéketek azt diktálja: ma ünnepelni kell. Megköszönni valamit vagy akár egy életet, amit nem lehet elintézni néhány szóval, pár szál virággal. Ilyenkor látványos a zavar és az ezzel kapcsolatos érzések. Sok mindent ígér a világ, sok mindent megmutat, felkínál, majd elvesz, kirekeszt, de szeretetet, gondoskodást, biztonságot csak az anya ad és az a családi fészek, ami az ő neveléséből épül fel. Bízzunk abban, hogy gyerekeink nem lesznek a hét krajcáros történetek szereplői, de bízzunk abban is, hogy nem Való Világ-show-kon és a személyiségüket rossz irányba formáló tévésorozatokon nőnek fel, hanem amiatt válnak fekete rózsákból halhatatlanokká, mert mindig összefogják a családot, hogy abban örök maradjon a szeretet.

Elek György