Vasárnap hálaadó istentiszteletet tartanak a batizi református templomban abból az alkalomból, hogy százéves a templomtorony és megújult a templom és környéke. Király Lajos lelkipásztorral a lelkészi hivatásról és az egyházépítés lehetőségeiről beszélgettünk.

— Mit kell tudni Király Lajosról?

— 1979. május 30-án születtem, Szárazberken. A születésem érdekessége, hogy otthon születtem, ugyanis amire kiért a mentő, édesanyám már megszült.

Szegény édesanyámnak nem volt elég a maga fájdalma, még kapott is egy fejmosást, amiért meg mert szülni otthon. Azért is tekintek olyan áhítattal a házunkra, mert az az a hely, ahol világra jöttem. Az általános iskolai tanulmányaimat otthon végeztem, kilencediktől kerültem a Református Gimnáziumba, ahol 1994 és 1997 között tanultam.

Pályaválasztás

— Mikor döntötte el, hogy lelkész lesz?

— Mivel szüleim templomba járó emberek voltak, már a középiskolai évek elején foglalkoztam a gondolattal, hogy lelkipásztor leszek. Emlékszem, amikor még 1990 előtt kezdtük bontani a parókiát, ott voltam, és kisgyermekként igyekeztem segédkezni. Amikor a régi parókia tetőszerkezetét bontották, kerestem az iratok között olyat, ami árulkodik arról, hogy a lelkész, hogyan tartja a kapcsolatot Istennel. Gyermekfejjel azt hittem, kell lennie egy titkos iratnak, amiben le van írva, hogy beszélget Istennel. Literáti tiszteletes élt ott akkor. Igazából tizedik osztályban érlelődött meg bennem, hogy lelkész leszek. A szárazberki ifjúsági szervezetnek voltam az elnöke, de ugyanakkor a kerületnél is kaptam feladatot. Nagyon sok mindent szerveztünk az egyházon belül: bálokat, kulturális rendezvényeket, kirándulásokat, megemlékezéseket… Benne voltam az egyházi életben, tizenegyedik osztálytól már tudatosan készültem a teológiai felvételire. Előtte megmérettettem magam, voltak országos és nemzetközi bibliavetélkedők, amelyekről nagyon jó eredményekkel tértem haza.

Teológiai évek

— Milyenek voltak a teológiai évek?

— 1997–2002 között csodálatos dolgok történtek a teológián, sikerült Európa több országába eljutni a kórussal, volt egy angol nyelvű kórusunk, amellyel Kanadában is szolgáltunk. 2001. szeptember 11-én épp a Niagara-vízesésnél voltunk, onnan már látható az Amerikai Egyesült Államok. Nagy pánik alakult ki, úgy volt, hogy nem jön vissza repülőgépünk, az itthoniak aggódtak értünk.

— A teológiai tanulmányok mellett voltak más elképzelései is…

— Nagyon közel állt hozzám az irodalom. Annyira szerettem az irodalmat, hogy második év végén kérvényeztem a tanári karnál, engedélyezzék, hogy felvételizzek a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar karára. Felkészültem becsületesen, akkor komoly felvételi volt stilisztikából, nyelvtanból, mindenből. A probléma az volt, hogy összeült a tanári testület, ők engedélyezték, a teológián kezdtem volna a harmadévet, a magyar szakon az elsőt. Igen ám, de a teológián másodéven volt egy alapvizsga, amit le kellett tenni, akinek ez nem sikerült, újra kellett kezdnie az első évet. Az alapvizsga szeptemberben volt, a felvételi pedig júliusban. Azt mondta a tanári kar, hogy mehetek, de csak miután letettem az alapvizsgát. Harmadév után mehettem volna, de miután édesapám meghalt, Franciaországba kerültem, akkor egy félévre befagyasztottam a teológiai képzést, mivel ott nem jöttek be a számításaim, visszajöttem. Az államvizsga-dolgozatomat a Mont Saint Michel-i apátságról akartam írni, ami a világ száz csodája közé tartozik. Kértem engedélyt a teológiától, hogy elmehessek egy évre Franciaországba, persze mellette még akartam dolgozni is. Megbeszéltem dr. Tonk Sándor professzorral, hogy nekem egyetemes egyháztörténelemből ez lesz a kispapi dolgozatom, viszont nem kaptam meg a további ott-tartózkodáshoz szükséges vízumot. Kimentem augusztusba és vissza kellett jönnöm három hónap után, de a teológián már elkezdődött a tanítás. Visszajöttem, a vizsgákat sikeresen letettem, 2002-ben kaptam kinevezést Batizra. Nem nagyon ismertem a települést, azt tudtam, hogy közel van a szülőfalumhoz.

Állandó tanulás

— Látványos lelkészi munkája mellett még mindig nem hagyta abba a tanulást? Ennek mi az oka?

— A tanulási vágy továbbra is megmaradt bennem, 2003-ban felvételiztem a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia zenepedagógia karára. A zene mindig közel állt hozzám, nem csak kórusokban énekeltem, hanem tanultam zongorázni, gitározni, furulyázni (a gyülekezetben van furulyacsoport) játszottam együttesben, most pedig sikeresen felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem mesterképző pasztorál–pszichológia karára. A pásztori pszichológiáról nagyon röviden annyit kell tudni, hogy a pásztori gyakorlatot és a pszichológiát mint tudományt kapcsolja össze. Azon a felismerésen alapszik, hogy a hit történései az emberi pszichére is hatnak, illetve a pszichikai hatások érinthetik a hittartalmat. Dr. Hézser Gábor professzor vezeti ezt a kart.

Régebben egyetlen lelkész sem akart huzamosabb ideig Batizon maradni, talán alacsony lélekszáma miatt nem volt egy vonzó egyházközség, mostanra azonban sokat változott a „kép”. Vannak, akik erre büszkék, s vannak bizonyára olyanok is, akik irigykedve tekintenek megvalósításainkra. Előttem két–három évig maradt meg Batizon egy lelkész, utána mentek tovább. Voltak problémák: nem tudta felvenni a fizetését a lelkész, volt olyan lelkész, akinek problémája volt a gyülekezettel, Szilágyi Domokos édesapja, Szilágyi Károly szolgált itt a leghosszabb ideig, 19 évig. Kicsi a gyülekezet, százkilencvenhárom lélekből áll, akkor sem voltak sokkal többen, de a lelkészek megélhetési problémákkal küzdöttek.

Eredmények

— A tények azt igazolják, hogy munkával lehet eredményeket elérni úgy anyagi, mint lelki téren.

— Munkával minden lehetséges. Mindig azt mondom a gyülekezeti tagoknak, hogy nem sokaság, hanem lélek tesz csoda dolgokat. Ezt úgy fordítom át bibliai nyelvre, hogy Isten lelke tesz csoda dolgokat, Istennel minden lehetséges. Azt vallom, ha az ember kéri az Úristent, hogy mutassa meg neki az adott helyen a lehetőségeket, Isten csodát tesz. Hiszem, hogy minden helyen van valamilyen lehetőség, és azt is hiszem, hogy én magamtól észre sem tudnám venni, ha nem lettek volna segítőim, ha nem lett volna Isten, de Ő megmutatta azt a lehetőséget, azt az utat, amelyen érdemes haladni. Utak állnak előttünk, és nagyon fontos az, hogy melyik úton indulunk el. Sikerült építkezni: egyforma mérlegre tenném a lelki és anyagi építkezést. Ha ez nem megy párhuzamosan, harmonikusan, akkor semmit sem ér. Hiába van csodálatos templom, ha nincs ki megtöltse. A gondnok vezeti a nyilvántartást, hogy mikor hányan vannak a templomban, vasárnaponként nyolcvan–kilencvenen gyűlünk össze. Ez egy elég jó arány, de a lelkész mindig azt mondja, hogy akkor jó, ha itt van mind a százkilencvenhárom. Mindig kell legyen egy elégedett elégedetlenség. A túlzott tehermentesítés elgyengít, kronifikációnak nevezi ezt a szaktudomány. Egyfajta elgyengülés jellemző a mai emberekre. Ma már a gyermek, amikor megy az iskolába, még a táskát is elveszik tőle, nehogy cipelje. A mai gyermekek úgy nőnek fel, hogy egyre kevesebb terhet visznek, ezért elgyengülnek. A túlzott terhelés azonban összeroppant. Társadalmunk másik nagy része viszont ebben szenved. A lelkész egyik feladata, hogy ezt is próbálja meg egyensúlyba tenni saját maga és mások életében is. A lelkész munkája olyan, mint a karmesteré. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy csak dirigál, hanem azt, hogy közösen dolgozik a „zenekarral”, és a legszebb dallamharmóniát igyekszik megteremteni. Minél több embernek kell feladatot, munkát adni, a maga talentumaihoz képest.

Fiatalok vonzása

— Hogyan lehet a templomba vinni az embereket, főként a fiatalokat?

— Jó a kérdés, de hála Istennek, Batizon ez nem elsőrendű probléma. Nem mondom azt, hogy nem kell harcolnom azért, hogy a fiatalok itt legyenek. Ha csak azt mondom, hogy a fiatalok aktív tagjai az egyházközségnek, akkor már ki van zárva a probléma gondolata. A batizi református ifjaknak van közös Facebook oldaluk. Aki arra rákeres, megtalálja, hogy az egyházközségben milyen közmunkák, milyen események vannak, áhítatokat tesznek fel stb. Van egy csoport, akinek ez a feladata, ők ezt végzik. Tehát az egyik dolog az, hogy feladatokat adok számukra, mely által érzik: fontosak az egyház számára. A másik az, hogy közvetlen kell hogy legyek hozzájuk. Nem szabad magas lóról beszélni velük, ugyanakkor nem játszhatja meg előttük az ember magát. Őszintének kell lenni. Nagyon fontos az, hogy a kicsi gyermekben is, aki eljön vallásórára, meg kell látni a munkatársat, a presbitert. Azt szokták mondani, hogy egy jó pedagógus a három–négy éves gyermekről megmondja, hogy milyen ember lehet belőle. Én is úgy gondolom, hogy a kicsi gyermekben megmutatkozik, hogy lesz-e jó munkatárs vagy sem. Minden gyerekben a jövendő munkatársat kell látni, természetesen nem lehet mindenki az, de mindig büszke vagyok, ha hallom vagy látom, hogy egyik-másik régebbi konfirmándusom, aki házasság vagy más okok miatt elkerül más településre, könnyen beilleszkedik az ottani egyházközösségbe. Én azt mondom, hogy meg kell maradjon a tartalom, a lényeg, és lehet új formákat adni neki.

Tehát, ha azt mondom, hogy Facebookon az igehirdetést megjelenítik, akkor a tartalom megmaradt, de a forma más. Így a Németországban élő gyülekezeti tag is olvashatja a prédikációt.

— Ezek a fiatalok, amikor családot alapítanak, meglátszik rajtuk, hogy itt nevelkedtek a templom körül?

— Én úgy gondolom, hogy igen, mert visszahozzák ők is a gyerekeiket. Van itt egy presbiterem, aki IKE-tag volt és alig várta, hogy presbiter legyen.

— Nagyon sok esetben, ha egy település története után kutatnak, legelőször a lelkészt keresik meg, mivel a legtöbb feljegyzés a lelkészi hivatalban található. Az utóbbi évtizedekben viszont egyre kevesebb lelkész írja egyháza történelmét. Mi ennek az oka?

— Erre a kérdésre általánosan nem tudok válaszolni. Én megírtam a Batizi Református Egyházközség történetét. Ez a harmadik kiadás, de ez nem azt jelenti, hogy háromszor adtuk ki ugyanazt, hanem állandóan bővítem. Az első hatvan oldal volt, a második kiadás kilencven oldal, a harmadik több mint száztíz oldal, és a kötet tovább bővül.

Újabb ünnepség

— Vasárnap egy újabb nagy ünnepség lesz Batizon, most mit ünnepelnek?

— A presbitérium 1897. szeptember 14-én döntött úgy, hogy tornyot épít. A templom 1881-ben épült a régi templom helyére. Akkor száznyolcvanegy forintot gyűjtöttek össze. Pályázatot írtak ki a munkálatok végzésére, nyolc pályázó volt, Bottyán István építész-vállalkozónak ítélték oda a toronyépítést, aki tizenhatezer koronáért végezte el. Mivel az egyházközségnek tizenkétezer koronája volt, a hiányzó négyezer koronát kölcsönkérte az Egyetemes Konventtől. A torony felszentelése 1913. november 19–én volt, Széll György akkori esperes, valamint Soltész Elemér nagybányai és Papolcz Zoltán apai lelkészek szolgálatával. Ebből az alkalomból tartunk hálaadó istentiszteletet, de úgy gondoltuk: kell ajándékozni is a toronynak valamit. Ezért megjavíttattuk a toronyórát, amire 1913-ban került fel a mechanikus szerkezetű óra, de azzal már akkor problémák voltak. Ezt most digitális vezérléssel látták el: egy órakor egyet üt, kettőkor kettőt és így tovább, minden fél órában egyet üt. A torony belsejét teljesen restaurálták: kivakolták, kiszínezték, padlózták. A templom padjait és az Úr asztalát hat hónapig zajló munka során restaurálták, teljesen kicserélték az elektromos hálózatot, régi anyakönyveink is megújultak.

Elek György