Amitől a PMN más, mint egy átlagos „tömegfesztivál”: különösen gazdag népzenei és néptáncfelhozatal, éjszakába nyúló táncház, honfoglalás korabeli jurta, kézműveskedés, megunhatatlan népi játszókert, hatalmas sikert arató, sajátos hangulatú Füveskert.

A Partiumi Magyar Napok Kossuth-kerti kavalkádjának nemcsak egyik védjegye, de elmaradhatatlan alappillére is a népzene és néptánc, a hagyományos mesterségek bemutatója, a népi játszókert — egyszóval mindaz a „szatmárikum” és „partiumikum”, ami igencsak megkülönbözteti a többi „tömegfesztiváltól”. Három napon át csattantak a csizmaszárakon a tenyerek, lebbentek a szoknyák, repültek a pántlikák — még ha nem is mindig magyarul szólt az ének a nagyon is ismerősen csengő dallamsorokra, hiszen a néptáncfelhozatal pénteken este egy különleges, nemzetközi gálával kezdődött, melynek keretében a nagyszínpadon az Orce Nicolov Néptáncegyüttes a macedón, a Kopaniczárr Néptáncegyüttes pedig a cseh táncokból és dalokból nyújtott át egy hatalmas csokrot a nagyszámú nézőközönségnek, míg a debreceni Hajdú és a zilahi Terbete Táncegyüttes már a magyar tájegységek táncaival örvendeztette meg a jelenlévőket, akik közül sokaknak mozdult a lába, csattant tapsra a tenyere a jól ismert ritmusokra.

Szombaton a már hosszú évek óta megszokott helyen várta a kisszínpad a táncosokat és a nézőket, amely nem véletlenül van ott felállítva, ahol, hiszen a Zöld Ház melletti kis terecske remek lehetőséget nyújt a táncra mindazoknak, akiknek valamelyik néptáncegyüttest nézve elkezd bizseregni a vére. Míg vasárnap délután a Maros megyei Bekecs Néptáncegyüttes nyárád-, maros-, küküllőmenti és kalotaszegi táncok csokrával kápráztatta el itt a nagy számban összegyűlt érdeklődőket, szombaton délután a Borókagyökér Egyesület szervezésében váltották egymást a tánccsoportok, azaz az Egri Csodaszarvas; a lelei, 34 tagú Nemesek, akiket még a technika ördöge, pontosabban az elnémult zene sem tudott kizökkenteni a szilágysági táncok ritmusából; az 1976-ban alapított s azóta többször is megújult bogdándi Rozsmalint; a börvelyi Bekek, akik kanásztáncot is jártak; a Hagyományőrző Forrásközpont néptáncegyüttese; a mikolai Rákóczi Kulturális Egyesület Gyöngyösbokréta Tánccsoportja; a szatmárnémeti Röpike; valamint az érmihályfalvai Nyíló Akác. A gyermekek és ifjak, kezdőbbek és „vérprofik” szilágysági, szatmári, mezőségi, tövisháti, felcsíki, kalotaszegi, felső-Tisza-vidéki táncokkal kápráztatták el az egyre nagyobb számú nézősereget — hiszen egyik legnagyobb kincsünk a néptáncunk, melynek eredete az ősi korba nyúlik vissza, amikor a tánc a szertartások része volt. Az a megszállottság, az a virtus, amely a magyar embert jellemzi tánc közben, a múltban sok téves ítéletre adott okot, a középkorban például az ördög mesterségének tartották a magyar táncot, ezért üldözték is. Elnézve a színpadon a kalotaszegi legényest — ami az erdélyi gyors férfitáncok legfejlettebb, legvirtuózabb változata — némiképp érthetővé válik a középkori mentalitás: mert aki így tudja cifrázni, szemvillanás alatt váltani a lépést, az biztos az ördöggel kötött paktumot, hogy nem bukik orra.

„Érdemes volt kijönni, nagyon ügyesek voltak mind, és teljesen más élőben nézni, ahogy táncolnak, mint a televízió képernyőjén” — summázta örömmel a majd' négyórás táncforgatag végén egy idősebb úr. De a táncnak ezzel még messze nem volt vége: kezdődött a mindig hatalmas sikernek örvendő táncház — igaz, kezdetben még csak bátortalanul lépegettek a Sugalló és a Soroglya zenekar muzsikájára a lépésekben járatlanabbak, de aztán annyira belejöttek, hogy csak késő este hagyták abba. Nem mellesleg a Borókagyökér Egyesület szabadtéri népi játékokkal és számtalan kézműves foglalkozással (fafaragás, gyöngyfűzés, agyagozás, levendulabuzogány-készítés, mézeskalács-díszítés, szűrrátétkészítés) várta és fogadta az apró- s nagyobb népeket a két nap alatt.

A legényes ritmusára kavarták kicsit arrébb a szilvalekvárt a magyarországi Panyoláról érkezettek — akik az Adj' Isten Szatmárban égisze alatt jöttek „szomszédolni” s bemutatni világzenei fesztiváljáról, lekvárjáról, pálinkájáról, no meg szilvájáról híres, különleges hangulatú kis falujukat, ahol sokkal lassabban és békésebben forog az idő kereke, mint bárhol máshol a világon. De a népzenét dúdolgatva kézműveskedtek — pingálták a cserépkorsót, készítették a bőrtárgyakat — a Nádudvari Népi Kézműves Szakközépiskola és Kollégium végzősei is, akik honfoglalás korabeli jurtát állítottak fel, s az általuk készített szebbnél szebb tárgyakkal díszítették. A Partiumi Mesterségek Utcája mögött nyílt az idei PMN egyik nagy (és fölöttébb kellemes) meglepetése, az Aranykapu Egyesület Füveskertje — a némileg zárt terület nem csak a népi játszókertnek, „fahalacska-lakás” teknő-tónak, főzősaroknak, óriásmalomnak adott helyet, de a szőttesekkel-varrottasokkal „megterített”, hangulatos raklapasztalok mellé csüccsenve ízletes (és természetes) szörpöket, finom teákat is lehetett kortyolni, sőt, a kisebb gyerkőcöket el is lehetett altatni vagy éppen megszoptatni. „Már rég megfogalmazódott bennünk, és igény is volt egy ilyen Füveskertre, hiszen a népi játékok mágnesként vonzzák a gyerkőcöket, az anyukáknak-apukáknak azonban nem a legnagyobb élvezet órákon keresztül ott ácsorogni a szélen, s várni a lehetetlent: mikor is unja meg csemetéjük a játszást. Ez a területrész adott volt és kihasználatlan — most belaktuk. Sok ember kemény munkájával sikerült létrehoznunk ezt a sajátos hangulatú „pihenőszigetet”, amely gyermekbarát is, alkoholmentes is, kapcsolatban is van a mesterségek utcájának, a jurta környékének forgatagával, mégis egy csendesebb sziget” — magyarázza az egyesületet vezető Nezezon Enikő, akinek a meghívására idén 34 kézműves mutatta meg portékáját a kirakodóvásárban, sőt, a székelyudvarhelyi Helvien népiruha-készítő műhely nem csak elhozta a szebbnél szebb, sújtásos, stilizált magyar mintavilágú szoknyákat, ruhákat, de a szatmárnémeti fonóházas és néptáncos lányok manökenkedésével szemet gyönyörködtető divatbemutatót is tartott.

Szabó Kinga Mária