A pénteki Nyílt Nap legkomolyabb hozadéka a gyerekek arcán felfénylő érdeklődés, a megtudni, érteni, átélni akarás vágya volt, a felnőtt látogatók szemében pedig a meleg fényeket gyújtó, boldog bizonyosság, hogy ennek a színháznak van múltja, és lesz jövője is.

Ha nem lett volna mindenki számára magától értetődő, hogy a színház múltja és jövője szorosan összefonódik a szatmári magyarság létének és fennmaradásának legfontosabb kérdéseivel, nemsokára az lett. Csak azt kellett megvárni, amíg az épületet a színpadtól a zsinórpadlásig bejáró „felfedezők” fürge lábú csapatát össze lehetett gyűjteni a nézőtéren, új csodák befogadására. Csirák Csaba — színháztörténeti munkák ismert szerzője (hogy sokoldalú munkásságának most csupán erre a szeletére szorítkozzunk) — időben szigorúan behatárolt előadását csupa olyan adattal tette érdekfeszítővé, amelyek valamikor közismertek voltak, de az utóbbi százötven év viharai kimosták őket a köztudatból. Holott talán önazonosságunk, önbecsülésünk tartozéka tudni: Szatmárnémetiben épült fel Magyarország harmadik kőszínháza. Amely természetesen nem azonos ezzel az épülettel, de…

És jöttek sorra a számok, nevek, történetek, hitelesen és megunhatatlanul. Hol állt, milyen volt a szatmári színjátszás első hajléka, és a nemzet legnagyobb színészei közül kik játszottak benne? Melyikükből lett díszpolgár? Hol, illetve miért készült el az itteni első Nyári Színház? Milyen előzmények után, ki, mikor készítette el a jelenlegi épület terveit, illetve valósította meg azokat?

Múlt, jelen, jövő

De elgondolkodtatóbb tényekre is fény derült. Hogy, hogy nem, de ebben a színházban valamikor a mostani nézőszám kétszerese is elfért! Ennek a városnak pedig már jó százötven éve újsága volt, a Szamos, amely érdemben tudott hozzászólni színház és közélet kérdéseihez. Egyik, 1875-ös számában például arról van szó, hogy „Magyarországon a nemzeti színjátszás nem fényűzés, nem játék és nem mulatság, hanem erős eszköze a nemzeti lét védelmének”. Tehát „nem szabad csak a mulatni vágyó közönség kényére bízni az ügyet”. Folytatta volna, és hallgatták volna még sokáig, de elérkezett a szintén izgatottan várt nyilvános próba ideje. Tasnádi Csaba rendező — amúgy civilben a nyíregyházai Móricz Zsigmond színház igazgatója — a készülő előadás két jelenetét is végigvette előttünk, türelmesen és közérthetően elmagyarázva, mi, hogyan, illetve miért történik a próba során. Majd gondolt egyet, és átváltott interaktív módszerekre, tizenhárom-tizennégy éves gyerekekkel beszélve meg egy-egy tett vagy kijelentés helyét, súlyát, értelmezési lehetőségeit úgy, mint vele egyenlőkkel. Gondolatgazdag, értő válaszokat kapott, a magyar drámát és otthonait még ilyen alkalmakkor is temetni hajlamos felnőttek pedig a bizonyosságot: a holnap színházának színészei és nézői itt vannak, közöttünk. Van kire bízni a jövőt.

Báthory Éva