Fazekas Lóránd, nyugalmazott tanár negyvenegy éven át tanított a kökényesdi iskolában. Tanári munkája mellett számtalan önképző kört szervezett tanítványai számára, akikkel jelentős helytörténeti kutatásokat is végzett.

— Hogyan kezdődött és hol tart most ez a folyamatosan fölfelé ívelő pálya?

— Szatmárnémetiben születtem. Anyám vallásos római katolikus asszony volt és az apácákhoz íratott be óvodába, majd az Iskolatestvérek Iskolájában (ez az Al. Ioan Cuza utcán volt, a jelenlegi Kölcseyvel szembeni épületben) végeztem az elemi iskoláimat, ahol „álkendős” tisztelendő urak tanítottak. Ebben az iskolában egyetlen világi személy tanított, a többi mind paptanító volt. Az államosítás után Wiesler Egyed világi tanítónak döntenie kellett, hogy megmarad kántornak a Székesegyházban, vagy a tanügyben vállal állást. Ő a tanügyet választotta, de az ötvenes-hatvanas években ő alakította Szatmárnémetiben a munkásmozgalmi kórusokat. Az I–II gimnáziumot a Királyi Katolikus Gimnáziumban végeztem (a mai Mihai Eminescu Kollégium), innen kerültem át a Magyar Fiúlíceumba, ahol 1953–ban érettségiztem.

Újságírói gyakorlat

— Ön gyerekkorától kezdve széleskörű tevékenységeket folytat, mindennel megpróbálkozik, sok minden érdekli, hogyan lett tanár?

— Már a középiskolás években kacsintottam az irodalom felé. Rög József tanár úr, egy irodalmi kört működtetett, én is írogattam verseket, azokat felolvastam, majd az érettségi évében jött az iskolához Majtényi Erik, aki akkor az Előrénél dolgozott, hogy szervezzen be végzős diákokat, a bukaresti újságírói felkészítőre. Jelentkeztem én is, lezajlott a tíznapos előkészítő, amelyen tartományi tudósítókat kerestek, képeztek. Én szerettem, de mégis úgy döntöttem, hogy egyetemre megyek. Osztályfőnököm Burai Béla földrajz–történelem szakos tanár szellemiségében kezdtem el tanulmányaimat földrajz–geológia szakon a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen.

A bánya tarnától a katedráig

— Tanárnak készült, de az első próbálkozásait, úgymond útkereséseit nem a katedránál kezdte.

— Másodév után gyakorlatot kellett végezni, én a radnaborbereki (Beszterce–Naszód megye) ércbányához jelentkeztem az Ünőkő (2280 m magas) lábánál lévő színesfém kitermeléshez, két évfolyamtársammal együtt. Károlyi Zoltán szatmári származású geológus irányítása alá kerültünk. Minden nap karbitlámpával lementünk a bányába és próbamintákat vettünk, amelyeket a nagybányai laboratóriumba vittek elemzésre, hogy megállapítsák mennyi hasznos fémet tartalmaz. A bányabejáratig minden reggel hétszáz métert gyalogoltunk egy szerpentinen, majd az aknán keresztül létrán ereszkedtünk a tárnába. Mivel ez számomra egy kicsit nehéz feladatnak tűnt, elhatároztam, hogy inkább a tanügyben helyezkedem el. Akkor ezzel az egyetemmel vagy a bányában, vagy a tanügyben lehetett munkát vállalni. Abban az időben nem volt központosítva a helyek leosztása, mindenki maga kellett munkahelyet keressen. Az akkori Máramaros tartománynak Nagybánya volt a központja, elmentem az ottani tanfelügyelőségre, hogy megnézzem, milyen lehetőségek várnak rám. Mivel kevés volt a szakképzett tanár és nem voltak véglegesek az állások, volt miből választani. Mehettem volna matematikát tanítani a nagybányai líceumba, de nem fogadtam el ezt az ajánlatot, azt gondoltam keresek állást közelebb Szatmárnémetihez. Mehettem volna Mikolába, de ezt a helyet egy kolléganőmnek engedtem át, én pedig elvállaltam, hogy matematika-fizikát fogok tanítani Halmiban. Megkaptam a kinevezést, jelentkeztem Kótai János igazgatónál, aki meglepődött és közölte velem, hogy Halmiban van matematika és fizikatanár, de van üres földrajz-katedra. Ilyen volt abban az időben a nyilvántartás. Egy éven át tanítottam földrajz-történelem tantárgyat. Akkor a tanár feladata nem csak annyi volt, hogy megtartsa az óráit, mindenre befogták, amire lehetett. Így piros festékkel a pártot dicsőítő jelmondatokat írtunk a lemeszelt palánkos kerítésekre, de hasznos órán kívüli tevékenységeket is végeztünk. Az egyik kolléganőmmel egy szép műsort állítottunk össze: ő balettet tanított, én pedig harmóniumon kísértem.

Munkahelykeresés

— Negyvenegy évig tanított a kökényesdi iskolában, hosszú ideig igazgató is volt, hogyan került oda?

— Egy év után (1968–ban) az első tanítási napon közölték velem, hogy Halmiban megszűnt az állásom. A tanfelügyelőségen Batizt vagy Kökényesdet ajánlották, Batiztól idegenkedtem, Kökényesdet választottam amiatt is, mert Halmiban már volt albérletem. Kökényesden akkor még nem volt villany és aszfaltos út, de nagyon jó közösség volt. Városi gyerekként ritkán jártam falun, az elején idegenkedtem, de nagyon hamar megszerettem a falu népét, annyira, hogy negyvenegy évet tanítottam Kökényesden, mivel a feleségem Halmi származású, ezért Halmiban rendeztük be a családi fészkünket, miután 1960–ban összeházasodtunk, onnan jártunk ki Kökényesdre, mivel ő is ott tanított.

Néprajzi gyűjtés

— Szatmár megyében ön volt az első, aki tanítványaival néprajzi gyűjtéseket végzett és néprajzi múzeumot hozott létre. Mi ösztönözte erre?

— A pionírszervezetnek volt egy lapja, amit Jóbarátnak neveztek. A lap szerkesztősége meghirdette a Kutassuk fel kincseinket akciót, ami néprajzi vonatkozású gyűjtésekre ösztönözte az iskolák tanulóit. 1962-ben vásároltam egy fényképezőgépet, ezzel kezdtem el fényképezni a faluban mindent, amiről azt gondoltam, hogy érdemes maradandóvá tenni. Sajnos sok mindent elmulasztottam. A gyerekekkel elkezdtük a néprajzi tárgyak gyűjtését. Nem csak házakban és házak körül, hanem padlásokon is szétnéztek a gyerekek, hogy kiválogassák, mi az, ami nem kell a gazdának, de érték. Így vigyáztunk arra, hogy semmi ne vesszen el. Olyan gyorsan gyarapodott ez a gyűjtemény, hogy egy idő után úgy éreztük, érdemes kiállítani. A kökényesdi kultúrotthon egyik termét berendeztük, így született meg az első helytörténeti gyűjtemény. Egy idő után az akkori vezetés úgy döntött, hogy a termet másra szeretné használni, ezért átvitték azokat egy raktárba, ahol a tárgyak 2008-ig porosodtak. Ekkor az egyház visszakapott az iskolától egy épületet, amit rendelkezésünkre bocsátott, hogy abban rendezzük be a néprajzi múzeumot. Az egyik teremben néprajzi részleg működik, a másikban iskola- és egyháztörténeti tárgyak vannak elhelyezve.

Kutató munka

— Pedagógusi munkája során kezdte, de mindmáig végez néprajzi kutatásokat. Melyek a legjelentősebb munkái?

— Elsősorban a tárgyi és az építészeti néprajzban kezdtem írni cikkeket. 1990–ben megalakult a Kriza János Néprajzi Társaság, amibe azonnal beléptem, azóta is tagja vagyok, rendszeresen publikálok a kiadványaikban. A társaságnak március 30-án lesz a tisztújító közgyűlése és a helyi gyűjtemények Erdély szintjén történő kielemzése. Én magam ágazati kutatásokkal is foglalkozom, többek között a temetők népi sírjeleivel, fejfáival, ilyen például A kisbábonyi örök csend otthonában című munkám, mely a falu temetőjéről és a fejfakészítési eljárásról szól. Az 1848-as forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmából a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság megkért, hogy kutassam fel a Szatmár megyei szabadságharcosok sírjait. Így mélyültem el a sírkövek világába. Az ilyen jellegű kutatásaim eredményeiről egy anyagot közöltem a Partiumi Füzetekben, ezzel az anyaggal sikeresen vettem részt a Varadinum pályázati kiírásán. Amikor kutattam a 48-as sírokat, megtaláltam az elhunyt tanáraink sírjait is. Ekkor jött az ötlet, hogy jó lenne ezeket is feltérképezni, lefényképezni, egy rövid életrajzot írni, hogy ezek az adatok se merüljenek feledésbe. Előbb az Identitás Alapítvány támogatásával egy kiállításon mutattam be a képeket a Véndiáktalálkozón, majd két kiadásban is közöltem A tanári életutak című kötetet. Közben más helytörténeti kutatásokat is végeztem. Ilyen volt a Mozaikkövek Szatmárnémeti történetéhez.

A második fokozati vizsgám témája Kökényesd monográfiája volt. Ezzel a munkámmal jelentkeztem 1992-ben a Lakiteleki Alapítvány által meghirdetett pályázaton, díjként kaptam pénzt ennek a munkának a kinyomtatására. Egy másik érdekes munkám, a kökényesdi Mária-jelenés leírása, amit ugyan az egyház nem fogadott el, ebből írtam a Hit és hagyomány Kökényesd vallási életében című tanulmányt, amellyel szintén pályáztam.

Madármegfigyelés

— Önt nagyon sokan madarászként ismerik, ma is rendszeresen szervez madármegfigyeléseket. Ez egyfajta állatbaráti tevékenység vagy a természetben történő közösségformálás?

— Egy kicsit beskatulyáztak engem a szatmáriak a madarak világába. Amikor Kökényesdre kerületem, földrajz-biológiát tanítottam. A biológia tanításhoz nagyon sok szemléltető eszközre van szükség a növények és az állatok bemutatásához. Akkor még a gyerekek is természetközeli életet éltek, délután mentek legeltetni, jártak a mezőre és mindig találtak valamit. Ezeket legtöbbször behozták az iskolába. Én is kezdtem belemerülni a természetjárásba, ott volt a Túr a közelben, kirándulásokat szerveztünk, amelyeken találtunk elhalt madarakat, állatokat. Gondolkodni kezdtünk, hogy mit csináljunk velük? Arra gondoltam, hogy ezekből kiváló szemléltető eszközöket lehetne készíteni, de kellene preparálni. Elmentem Kolozsvárra, hogy megtanuljam a preparálást, de olyan sokat kértek a tanításért, hogy azt nem tudtam kifizetni. Végül önszorgalomból tanultam meg. Nagyon sok állatot preparáltam, amit használtam is az órákon, de otthon is van egy nagyon jelentős madár és kisemlős gyűjteményem. 1990–ben, amikor megalakult a Román Madártani Egyesület, alapító tagként a harmincötödik tagsági könyvet kaptam, mára tizenötezer fölé nőtt a tagság száma. 2003–ban megyei szinten is fiókszervezetet alapítottunk, ez a szervezet nagyon jól működik, sok az érdeklődő fiatal tag, akik már maguk működtetnek kisebb csoportokat.

Meteorológiai megfigyelések

— Egy időben meteorológiai és hidrológiai köröket is működtetett. Ezeknek mi volt a céljuk?

— Órán kívüli tevékenységként 1962–ben indítottam be a meteorológiai kört. Előbb csak reggel, majd délben is, a végén esténként is végeztek a tanulókör tagjai megfigyeléseket. Akkor már igazgatóként nem kellett órán kívüli tevékenységeket végezzek, de amibe belefogtam, azt nem tudtam abbahagyni, így nyugdíjba vonulásomig működött a kör. A meteorológiai megfigyelések mellett időközönként a Túrra vonatkozó hidrológiai méréseket is végeztünk, ezen adatokat is felhasználva írtam az I. fokozati dolgozatomat, A Túr vízrajzi monográfiáját. Így mondhatni azt mind a két fokozati vizsgám dolgozatát a tanítványaimmal összegyűjtött anyagból készítettem. Nagyon sok kirándulást szerveztem a diákokkal, a 90–es években sátortáborozásokat. A volt tanítványaim sokszor emlegetik ezeket a kirándulásokat, szép emlékeik maradtak meg ezekből az évekből. Mind ehhez sok segítséget kaptam a feleségemtől, aki számomra a háttért biztosította. de sok esetben részt is vállalt ebből a munkából.

Elek György