Több mint két évtizede beszélünk az autonómiáról, de még mindig nem tudjuk megmondani, hogy a számtalan autonómia-forma közül melyik az, amit mi akarunk, és akarjuk-e egyáltalán. Ha az embereket megkérdezzük, nagy részük nem sokat tud mondani róla, de még nagyobb baj, hogy azok a magyar „vezérek”, akik akarják (vagy nem akarják), nincsenek közös nevezőn az autonómia szó jelentését illetően. Ennek meg is van a maga eredménye: pártsíkokra terelve a kérdést, még sokat fognak beszélgetni, vitatkozni róla, de amire megszületik a megegyezés, a világ már olyan nagyot fog haladni, hogy nem lehet majd győzelemnek, sikernek nevezni, ha kivívjuk az autonómiát.

Már most elgondolkozhatunk: mit jelent a szatmáriaknak, a tövishátiaknak, a szilágyságiaknak, a bihariaknak vagy a bánságiaknak a székely autonómia? De azt is megkérdezhetjük: mennyire lesznek elégedettek a székelyek a székely autonómiával, már ha Bukarest eleget tesz kérésüknek, viszont ezzel jelentéktelennek nyilvánítja a nem tömbmagyarságban élőket, s így gyorsítja a beolvadásukat, vagy erősíti a szülőföld elhagyására irányuló szándékukat? Mert mit tehet egy autonóm közösség — például Szatmár megyében — akkor, ha minden döntés a románság kezében van? Tudunk-e magyar iskolákat működtetni, tudunk-e munkát adni a magyar iskolák, egyetemek végzőseinek? Az igazi autonómia az lenne, ha minden magyar — legalább a lényeges kérdésekben — egyet akarna. Ha arra építenénk, hogy megerősödjenek a magyar intézmények, a magyar egyházak, a magyar közösségek és a magyar családok. Hogy a magyar gyerekek magyarul tanulhassanak jó példát mutató tanároktól és mintaszülőktől. Az autonómia is — akárcsak a politika — hiába jön létre úgy, hogy a többség valamilyen nyomásra — s csak addig, ameddig a nyomás tart — enged. Az autonómia csak akkor működik, ha alulról szerveződik, és nem kényszer hatására, hanem egyetértés alapján.

Elek György