Az evangélium útját javasolták a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye egyháztanácsosainak január 18. és 20. között tartott találkozójukon, Máriapócson. Solomayer Sándor plébános az „életközép” állapotáról, a kegyelem felfedezésének fontosságáról tartott előadást.

Évente találkozót rendeznek januárban a plébániai tanácsadó testületek tagjainak, hogy megoszthassák egymással tapasztalataikat, együtt töltekezzenek, erősödjenek hitükben. Idén január harmadik hétvégéjén Máriapócson találkoztak, és a tematikus év szellemiségében a kegyelem működését próbálták életük történéseiben keresni. Szombaton Solomayer Sándor, a szatmárnémeti Szent János apostol és evangélista templom plébánosa tartott előadást az „életközép” állapotáról, benne a kegyelem felfedezésének fontosságáról.

„Mi történik akkor, amikor a hitünk felnő? Melyek a zsákutcák, amelyekbe belefuthatunk? Mi az a kihívás, amire 40 után mindannyian meghívást kapunk? Mi ennek a kornak a legalapvetőbb lelki feladata?” — tette fel kérdéseit előadása elején.

Mint mondta, sokaknál egy alapvető változás áll be az életközép megállapításakor, és felszínre kerülnek a személyiség addig elhanyagolt, elnyomott részei. Összegyűlnek azok a problémák, amiket addig toltak maguk előtt, és mielőbbi változás, változtatás után kiáltanak. Amikor a gyerekek kezdenek felnőni, úton vannak a szülőktől való leválás felé, amikor már van saját lakás, autó, kialakult a baráti kör, a hobbi, a világnézet, az egyedüli, ami kezdi az embert elhagyni, az életerő. Megjelennek az első betegségek és fájdalmak. A barátok, rokonok, ismerősök közül egyre többen meghalnak, a fiatalok közül is, és mindezzel megjelenik az élet törékenységének és végességének a gondolata. És megjelenhet nemcsak a gondolata, hanem a tapasztalata is. Szembejön a kérdés: akkor ennyi volt az egész? Ennyi volt, amit az élet nyújthatott?

Solomayer Sándor kiemelte, hogy ilyenkor sokan két végletbe menekülnek, s mindkettő zsákutca. Sokan úgy gondolják, hogy amit addig tettek, butaság volt, mert gyerekként kezdték felépíteni életüket, tanulatlanul, nem ismerték még az életet, ezért új kapcsolatokba kezdenek, és elkezdenek újraépíteni mindent: új kapcsolat, új család, új munkahely, új hivatás.

A másik véglet a lemondóan, rezignáltan történő tudomásul vétele annak, hogy ennyi volt az élet. Számolják az éveket a nyugdíjig, elkezdik fogyasztani a sorozatokat… Lehet, hogy nem is panaszkodnak, de teljesen eltompulnak, és a belső lelki fejlődésük megáll. Az idő múlásával ez még inkább fokozódik, azt élik meg, hogy nincsenek feladataik a családban sem, ez egyre rosszabb lesz. Az emberek nagy része normálisnak is tartja az említett állapotot, pedig nem kellene így legyen, és főleg nem a hívő ember esetében, hiszen Isten az emberek életét termékennyé akarja tenni a felnőtt-, az idős- és az öregkorban is. A Bibliában erre sok példa van, csak általában az emberek átsiklanak fölöttük. Isten adhat értelmet, célt, örömet, ha az ember elfogadja, és bekapcsolódik tervébe.

Solomayer atya elmondta, hogy meglátásában a kettő mellett létezik egy harmadik út is, az evangélium útja. Ez szintén a változás felé tolja az embert, de nem a külső, hanem a belső változás felé. Ez a megújulásnak, a megtérésnek, a Lélekből való újjászületésnek az útja. A fiatalkornak a jellemzői a szerelem, az életadás, a gyerekek nevelése, a növekedés szolgálata voltak, felnőttkorban azonban épp a lelki élet felfedezése, a Lélekből való újjászületésnek a felfedezése történhet. A megtisztulás, letisztulás ideje lehet ez. Megbarátkozni azzal, akivé lett az eltelt 45–50 vagy még több év alatt, amit elért vagy amit épp nem. Kibékülni az életúttal, megbocsátani azoknak, akik megbántották, vagy épp bocsánatot kérni, ha ő tett rosszat. Szintén ehhez az életúthoz tartozhat a nem teljesült vágyak elengedése. A rendszeres, őszinte napi ima a Lélek erejéből való merítés, a töltekezés eszköze lehet, és így fogékonnyá válhatnak Isten ösztönzéseire és indíttatásaira.

Az atya a napi legalább fél óra imát javasolta a negyven év fölöttieknek. Az egyháztanácsosoktól azt kérte, adják össze, tegyék közzé élettapasztalataikat a plébánián, és járjanak elöl a tanúságtételekben: ahogy otthon példát adnak az imádságos életre, úgy a közösségekben is legyenek a megbocsátás, a szeretet emberei!

Az egyháztanácsos-találkozó alkalmával szintén szombaton egy házaspár tett tanúságot, elmesélték családjuk történetét, beszéltek a viszontagságokról, nehézségekről, tragédiákról, de az örömökről is, a kegyelemről, amely végigkísérte életüket.

Délután a hitmélyítő hosszú lelkigyakorlat egyik témáját dolgozták fel, más csoportokban az egyház helyzetéről beszélgettek, a pap személyének szerepét, az egyháztanácsosokkal való kapcsolattartását vizsgálták, vagy a családok kommunikációjáról, konfliktuskezeléséről osztották meg egymással gondolataikat.

A találkozó végén elhangzott véleményekből kiderült, hogy az idei rendezvényt is sokszínűnek, tartalmasnak élték meg a résztvevők. Örömüket fejezték ki, hogy a találkozó megtartotta felnőttképzés jellegét, és persze lehetőséget ad a közös szentmisére, imára, töltekezésre.