Megrázó jelenetek sora és sokkoló színészi alakítások tették élménnyé Slawomir Mrozek Emigránsok című darabjának előadását.

A Târgu Jiu-i Elvira Godeanu Színház társulata talán Kelet-Európa legfájdalmasabb kérdésköréhez nyúlt ezzel az előadással, olyan igazságokat találva általa, amelyek ma sokkal aktuálisabbak, mint a darab keletkezésének idején.

A hetvenes évek emigránsai azóta persze vendégmunkásokká vedlettek, eurokonform jogokkal és lehetőségekkel. Éppen csak a lényeg maradt változatlan.

Jóval többről van itt szó, mint arról, mihez kezd egymással két bevándorló valamelyik jóléti állam egy lepusztult pincelakásában. Kirekesztettségük, gyökértelenségük, megaláztatások sorára reagáló, öncsaló hazugságaik olyan hálót szőnek körülöttük, amelyből szinte lehetetlen kitörni. A színes álmok miatt odahagyott, szegénységében is egyre emberibbnek érzett otthoni világ pedig akkor is egyre elérhetetlenebb, ha hazatérésüknek nincsenek többé politikai akadályai.

Önmaguk rabjai?

A darab két szereplője — a fizikai teljesítőképessége határát meghaladva robotoló kétkezi munkás és nyomorúságos helyzetéből egy majd egyszer megszülető, zseniális mű általi kitörésről álmodozó értelmiségi — úgy él egy fedél alatt, hogy jószerivel semmit nem tud a másikról. Az előbbi ételt, cigarettát tarhál lakótársától, hónapok óta adós a lakbér ráeső részével. Közben látástól vakulásig dolgozik, és a nyomorúságos fekhelyén rejtegetett plüsskutyába gyűjti a bankókat, amelyekből — hite szerint — egyszer majd házat épít otthon. Társát megveti, és lehetőség szerint kihasználja, az pedig képzelt felsőbbrendűségének magasából „nevelni” próbálja őt. Amikor szembesülni kénytelenek önmaguk és egymás valóságával — hogy a gyűjtögetésbe testileg-lelkileg belerokkant családapa már soha nem megy haza, mert saját álmainak rabszolgájává vált, és honfitársának nagy műve sem fog megszületni soha —, minden összeomlik bennük.

A szabadulás még öngyilkosság formájában sem adatik meg annak, aki rabságát önmagában hordja.

Társa azonban, akinek karjai között elkínzott teste mozdulatlanná merevül, egy megrendült pillanatra visszanyeri örökre elveszettnek vélt ember-voltát.

Báthory Éva