A történelem szabadságharcainak a kezdetén mindig élhetőbb világról álmodtak azok, akik úgy érezték, úgy gondolták, hogy az addiginál szebbet és jobbat érdemelnek. A szabadságharcosok a boldog jövő reményében kezdték el harcaikat, közülük nagyon sokan nem élték meg a remélt szabad és boldog jövőt, ők lettek a szabadságharcok áldozatai. A történelem alakulása, a folyamatosan bekövetkezett változások mindig újabb forradalmakhoz vezettek, mert a szabadságharcok előbb-utóbb elbuktak, és újabb forradalmakra, újabb szabadságharcokra volt szükség ahhoz, hogy a kor, az újabb kor igényeinek megfelelő, szebb és boldogabb jövő megteremtésének lehetővé váljanak a feltételei.

A huszonegyedik század embere sem elégedett. A kor adta eszközeivel, módszereivel próbálja megvívni a szabadságharcát. Mert ahogy múlik az idő, ahogy fejlődik a társadalom, a szabadság mindig tágabb fogalommá válik. Az, amit harminc éve szabadságnak neveztek, ma már nyomor — főként a fiatalok számára. Nőnek az elvárások, az igények, az ember mindig többre vágyik, minél több álma és vágya teljesül, annál távolabbi célokat tűz ki maga elé, és elkezd küzdeni azok eléréséért.

Történelmünk nagy szabadságharcosaiban mindig ott érlelődött az otthon, a haza és a szabadság gondolata. Ezeket a gondolatokat a századok során átértékelték, újraértelmezték, ez történik ma is. Az otthon ma már nem mindig kapcsolódik a szülőföldhöz. Az otthon lehet bárhol a nagyvilágban, ahol az ember úgy érzi, azt reméli, hogy teljesülhetnek álmai és vágyai. De mi a mai ember álma és vágya? Nem más, mint ami az elmúlt ezer évben volt, de mindig újraértelmezve, korszerűsítve. Sokan remélik, hogy távoli országokban, akár más földrészeken találnak otthonra, ott kapják majd meg a szépet és a jót: a szabadságot. Azt remélik, hogy a szülőföldtől távol találnak majd olyan hazára, amelyik biztosítja számukra a szabadságot.

Álmodni otthonról, hazáról, szabadságról az emberrel egyidős vágy, ami többek számára elérhetetlen, mint ahányaknak elérhető. A ma embere — főként a fiatal generáció — annyiban különbözik a korábbi századok embereitől, hogy egyre többen vannak azok, akik nem szülőföldjükön vívják meg szabadságharcaikat, hanem valahol a szülőföldtől távol, egy messziről szabadnak, szépnek és jónak látott világban akarják megkapni azt. Nem akar ma már senki hős vagy áldozat lenni, sokkal értelmesebbnek tartják, ha beilleszkedhetnek egy mások által kivívott szabadságba, egy mások által megteremtett jóléti társadalomba.

Meddig tart vajon az ilyen szabadság? Meddig élvezhető egy kívülről érkezett számára az a jóléti társadalom, ami más emberek, más közösségek ízlése alapján van kialakítva? Bárhol él az ember a földön, mindenhol, mindig meg kell vívnia a maga szabadságharcát. Legtöbbször nem az korlátozza a szabadságjogokat, ha valamit nem szabad, hanem éppen az, amikor mindent szabad, és mindenki a maga módján értelmezi a szabadságot.

Március 15. van. Egy olyan forradalom és szabadságharc kitörésére emlékezünk, ami tanulságos és példaértékű kellene hogy legyen a huszonegyedik század embere számára is. Ez a forradalom és szabadságharc arra tanít, hogy a szülőföldünket tekintsük a hazánknak, itt vívjuk ki szabadságunkat, és itt álmodjuk meg az elérhető boldogságunkat.

A mai emberben eluralkodott egy erős vágy, ami arra készteti, hogy megszabaduljon a kötődésektől, hogy ne várjanak el tőle semmit, ne kötődjön senkihez, semmihez. Hol vannak a mai márciusi ifjak? — tesszük fel a kérdést minden évben a március 15-i megemlékezéseken. A helyükön vannak, teszik a dolgukat. Lehet, hogy nem azt, amit elvárnánk tőlük, de jusson eszünkbe: az emberek többsége más, és más szabadságra vágyik. A fiatalok sokat tanultak tőlünk, bennük maradt az, amit tőlünk láttak és hallottak. Nem kérhetjük számon tőlük azt, amihez nincs meg az erkölcsi hátterünk. Gondolkozzunk egy kicsit: megtettünk mindent, ami rajtunk múlt, azért, hogy fiataljaink megállják a helyüket családjukban, egyházi és nemzeti közösségeikben, munkahelyükön? 1990-től napjainkig az idősebb nemzedék egy része azzal volt elfoglalva, hogy lemossa magáról a múltban felszedett, dicséretre nem igazán méltó tetteket. Mások ebben az időszakban akarták megélni azt, amit korábban nem tudtak, nem mertek, nem lehetett. A fiatalokat legtöbbször statisztáknak használták, néha annyira látható módon, hogy azok beleuntak az egész történetbe, mára pedig, ha csak tehetik, félreállnak. Pedig az idősek feladata az volt, hogy kineveljék az utódaikat, mára pedig nyugodtan hátraléphessenek abban a tudatban, hogy van aki továbbvigye a szabadság zászlaját.

Elek György