Lassan már egyféle össznépi társasjátékká válik nálunk az állítólagos munkanélküliségből élni. Lázasan készülnek az ilyen-olyan nyilvántartások, égnek a számítógépek és irodai telefonok, hivatalnokok túlóráznak. A havi segélyben részesülő „álláskeresők” tekintélyes hányada pedig panaszkodik: ezért a semmi kis összegért kell havonta hazajönni „pecsételtetni!” Holott az egész alig több, mint az útiköltség oda-vissza… Mások addig sajnáltatják magukat látványosan „hosszú ideje munkanélküli” mivoltukért, amíg — két-három helyről tarhálva össze a minimálbér többszörösét — jobban megélnek, mintha dolgoznának. Nem is beszélve a helyzetük legalizálását messzemenő jóindulattal (hiszen intézmények tucatjai húznak ebből egészen csinos jövedelmet) segítő aktatologatók seregéről. Az utca embere pedig olyan régen tapasztalgatja már a „ne szólj szám, nem fáj fejem” igazságát, hogy jobbnak látja alkalmazkodni a kimondatlan szabályokhoz. Mert ha tisztában is van vele, hogy ez az „úgy teszünk, mintha…” játék voltaképpen az ő bőrére megy, nem igazán hisz benne, hogy adófilléreinek elosztásába tényleges beleszólása lehetne. Megvonja hát a vállát, és azt nézi, hogyan és honnan csalhatna ő is le „egy kis mellékest”.

Élni tudni kell — vallják egyre többen és egyre hangosabban, környezetük helyeslése közepette fordítva hátat minden értékteremtő (de egy „állásnál” vagy segélynél kevesebb jövedelmet és társadalmi megbecsülést hozó) munkának. Lassan már a harmadik nemzedék nő fel azokban a családokban, akik büszkén vallják: közülük soha, senki nem volt adófizető, valós munkaviszonyban álló „rabszolga”.

Hogy ez az egész meddig mehet így tovább? Mi lesz, ha a még munkát vállalni hajlandó egyre kevesebb „rabszolga” már nem bírja eltartani az „élni tudók” egyre nagyobb tömegét?

Egyes EU-tagállamok már fejpénzt fizetnek a tőlük hazatelepedni hajlandó román állampolgároknak. Akik a kapott összeg felélése után valószínűleg visszautaznak, megismételtetni hazaküldésüket.

Új üzletág van kialakulóban?

Báthory Éva