Már annyira megszoktuk, hogy ebben az úgynevezett demokráciában éppúgy a fejünk fölött döntenek sorsunk felől, mint a diktatúra éveiben, hogy csodálkozni is elfelejtünk. Felháborodni meg még inkább. Mert hát minek bosszankodni olyan dolgokon, amelyeken változtatni úgysincs hatalmunk? Legfeljebb ellenségeket szerezhetünk az okvetetlenkedéssel, abból pedig csak újabb hátrányaink származnak majd…

Hát lenyelünk békésen bármit a „csak rosszabb ne legyen” jelszó alatt. Az ipart, mezőgazdaságot egyaránt megfojtó sokszámú és sokféle (és szinte hetente szaporodó), a törvényes, becsületes munkából való megélhetést a legvadabb álmok birodalmába száműző adót. Azt, hogy kétszer-háromszor fizetünk ugyanazért a jogért, lehetőségért vagy szolgáltatásért, amely alanyi jogon járna, sokszor ugyanannak a tenyérbemászóan arrogáns helybeli kiskirálynak vagy íróasztala képzelt magasából velünk kénye-kedve szerint packázó hivatalnoknak. Mert — kiszolgáltatottságunk belénk vert tudatában? — elfogadjuk, hogy a mindenható „Állam bácsi” úgy teszi egyik zsebéből a másikba pénzünket és egész életünket, ahogy úri kedve tartja.

Még szerencse, hogy civil szervezetek koldulják össze helyettünk időnként azoknak a gyógyszereknek és orvosi beavatkozásoknak az árát, amit morzsányi jövedelmünkből már egyszer-kétszer levontak. Legyünk érte hálásak, és igyekezzünk gyűjtögetni mi is. Ajándékra mindazoknak, akik „jót tehetnek”, netán árthatnak nekünk. Pótcselekvések költségeire, amelyek segítenek a valóság elől bár percekre elmenekülni. Mesterséges álmokra, amelyek egy pillanatra elhitetik velünk: akarunk, vagyunk, élünk.

Amíg még pislákol bennünk a remény: egyszer, talán, még magunkkal is törődhetünk: ehetünk, lakhatunk, pihenhetünk, élhetünk is. Ha Állam bácsinak minden zsebe megtelik, és a saját munkánk jövedelméből számunkra is marad néhány garas.

Báthory Éva