A húsvét a keresztyénség egyik legnagyobb és legkorábban megtartott ünnepe. Eusebius korai egyháztörténész szerint már a második század húszas vagy legkésőbb annak ötvenes éveiben meg volt ünnepelve. Jóllehet nevében, kapcsolódik a zsidó Pascha ünnephez, mégis teljesen keresztyén ünnepnek tartjuk, hisz a keresztyének Jézus Krisztus feltámadását ünnepelték ezáltal. Az ünnep keresztyén jellegén nem változtat az sem, hogy egyesek a pogány természetkultusszal hozzák kapcsolatba. Ha időpontjában és témája hasonlóságában (az élet megújulása) a húsvét rokon vonásokat mutatna is fel a pogány természetkultusz tavaszi ünnepével, akkor sem kell arra gondoljunk, hogy az egy pogány ünnep „átkeresztelése” lenne. Egy másik ókeresztyén írás (Az apostolok levele) arra utal, hogy a húsvét ünnepe már Kr.u. 110 körül meg volt ünnepelve Antiókiában. Erre az időpontra és helységre utalás azonban valótlanná teszi azt a feltevést, hogy a húsvét azért került be a keresztyén napárba, mert azok a tömegek hozták volna be pogány ünnepüket, amelyek valójában nem lettek keresztyének, de bekerültek az egyházba. A magyar „húsvét” név helyett inkább a feltámadás ünnepe kifejezést kellene alkalmaznunk, mert az első inkább egy katolicizált keresztyénség, nagyböjtvégi szokásával, mintsem Urunk feltámadásával hoz-ható kapcsolatba.

A feltámadás ünnepe a vasárnap megünnepléséből nőtt ki. Az Úr Jézus egyetlen ünnep megtartását sem parancsolta. De már az első keresztyének is úgy érezték, hogy az üdvtörténet legnagyobb eseményét, Jézus Krisztus feltámadását, mindig szem előtt kell tartani. A hét első napja már az apostolok idejében is a közösség és az istentisztelet napja, a Jelenések könyvében pedig már, mint az Úr napja (küriáké heméra) szerepel. Sajnos a „vasárnap” a magyar nyelvben a vásárra utal és nem az Úr feltámadására, mint ahogy az angol Sunday (a nap napja) is a pogány kifejezést tartja meg. A román duminica azonban szépen visszaadja az „Úr napja” értelmet. Hogy az Úr napjának, egyes népek nyelvében „pogány” értelme van az inkább azzal magyarázható, hogy e név korábbi, mint az illető nép keresztyénsége. Már a második századi Jusztinosz is a nap lényegét tekintette fontosnak és nem az elnevezést. Hadrianus császárhoz intézett első apológiájában ezt írja: „... a Napról elnevezett napon mindnyájan, városokban és falvakban egyaránt összejövetelt tartunk, ahol felolvassuk az apostolok emlékiratait és a próféták írásait”. Az Úr napja a keresztyének számára nem a „Napról elnevezett nap” volt, de Jusztinosz így nevezi, mert azok, akik keresztyénvédő írását olvasták ezen a néven ismerték. Jusztinosz így indokolja az Úr napján megtartott összegyülekezést. „Azért a Nap napján tartjuk mindnyájan összejöveteleinket, mert ez az első nap, melyben az Isten ... alkotta a világot, és Jézus Krisztus, a mi Megváltónk ezen a napon támadt fel a halottak közül.” A keresztyének tehát minden héten megülték a feltámadás ünnepét.

De miért ünnepeljük mi Krisztus feltámadását? Méltóan csak akkor tehetjük, ha személyesen jelent nekünk valamit. Akkor, ha személyesen hiszünk abban, hogy ez megtörtént „hitünk fejedelmével és bevégezőjével”, és mert hiszünk abban, amit Jézus Krisztus magáról és megváltásunkról állított. Hogy ő a feltámadás és az élet, hogy új életünk lehet földé életünkben és hogy majd feltámaszt bennünket az utolsó napon. Az új élet valóságáról Pál apostol ezt hirdette: „Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt - kegyelemből van üdvösségetek! - és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért”. Ezt a bűneinkből való életre kelést akkor tapasztaljuk meg, amikor Krisztushoz térünk, készek vagyunk bűneinkből megtérni és Krisztust tanítványként követni.
Legyen ilyen új életünk a feltámadás ünnepén! Áldott feltámadást!

Dr. Kovács József
baptista lelkipásztor