Ma 170 éve annak, hogy Nagykárolyban, a Szarvas-fogadó báltermében megismerkedett Petőfi Sándor és Szendrey Júlia. Akkor még nem gondolt senki arra, hogy a magyar irodalom egyik legszebb és legvitatottabb szerelme lobbant lángra.

A nagy szerelmek mindig véletlen szövődnek: véletlen és váratlanul, mint a mesékben; a hol volt, hol nem volt világban; a lenni vagy nem lenni történetekben; a hétköznapokban vagy az Óperenciás tengeren túl; a versekben, a dallamokban, fekete-fehér vagy színes képeken; a modern világ filmjein; látványos video-klipeken és közösségi oldalakon. A nagy szerelmeket nem tervezik, nem megírt forgatókönyvek szerint lobbannak lángra, nem áll mögöttük semmilyen érdek, hogy általa valakinek vagy valakiknek jobb legyen. A nagy szerelmek kezdetek óta ott parázslanak és várják az alkalmat, hogy kiteljesedjenek.

Ma százhetven éve, amikor Szendrey Júlia megállt a Térey-ház erkélyén a semmibe nézve, de tudatában már látta azt az arcot, amit majd a Szarvas-fogadó báltermében a sok más arc közül kiválaszt. Könnyű volt észrevenni, mert ott volt a legbensőbb Én-jében, ott volt a képzeletében, csak az alkalomra várt, hogy megjelenjen előtte és azonosítani tudja a tudatában lévőt az előtte állóval. A Térey-ház erkélyéről nemcsak egy férfit látott, hanem egy teljes jövőt, egy világot, amiről Erdődön már sokszor álmodott, de remélni sem merte, hogy egyszer ilyen közel kerül hozzá. Amikor megjelent a Szarvas-fogadóban, már érezte, hogy ott van közel az álomvilágához, ezt az is jelezte, hogy remegtek a lábai, mint villanó fények váltotta egymást a mosoly és a félelem, félt az ismeretlentől, félt attól, hogy hosszú vajúdás után életre kel benne az eddig bensőleg dédelgetett álom, hogy a mélyről a felszínre kerül a vágy, hogy szavakká formálódnak az eltitkolt és eddig ki nem mondott gondolatok. Itt az alkalom, hogy a mosoly legyőzze a félelmet és erőt kapjon, mert erő kell a mosoly megtartásához, ápolásához, átadásához.

Petőfi még nem figyelt eléggé, bizonytalan volt, valami biztatásra várt. Benne is megszületett már a vágy, de még szükség volt annak dédelgetésére, még erősebb volt az izgalom és a láz, mint a bizonyosság. Még szétszórt volt, nem tudott hinni abban, hogy most született meg az „…akkor is, ott is örökre szeret” érzése. Nem tudta még, hogy ez a szerelem lesz a minta, ezt fogják utánozni, erre fognak vágyni századokon át a fiatalok és az idősek. A zene szólt — két tekintet egymásra talált, elkezdődött a tánc — két kéz, két kar, két test egymáshoz ért, elhangzottak az első szavak, az első mondatok, megtörtént az ismerkedés, majd elhallgatott a zene, jött az első szünet, amikor át lehetett gondolni: vajon hogyan tovább? Még minden kérdéses volt, minden bizonytalan. Lehet csak ennyi, lehet, hogy lesz folytatás. Még egy tánc, remegés, forróság. A zene túlpezsdíti az érzéseket, mindkettejükben verssorok fogalmazódnak meg, érlelődnek a gondolatok, mintha máris reszketne a bokor, mintha máris elkezdene beszélni a fákkal a bús őszi szél, mintha ott lebegne gondolatukban az „…akkor is, ott is, örökre szeret”. Szólt a zene, álom és valóság közt tartott a tánc, akkor a nagykárolyiak még nem tudták, hogy a Szarvas-fogadóban minden idők legemlékezetesebb tánca ez, hiszen minden idők legismertebb bálkirálya és bálkirálynője járja ezt a táncot.

Elek György