„Úgy szolgáljuk legjobban egyéni érdekünket is, ha mindig a város javát tartjuk szem előtt, ezzel polgártársaink háláját és megbecsülését vívjuk ki” —vallja az Ezüstfenyő-díjjal is kitüntetett Nits János építészmérnök, városi tanácsos, az RMDSZ alapító tagja.

Egy kisebbségi közösség fennmaradásának feltétele azoknak az embereknek a létéhez köthető, akik az általuk kiválasztott területen tudásukat a közvetlen környezetükben élők, a helyi közösségek szolgálatába állítják. Akik hétköznapi hősökként arra a feladatra vállalkoznak, hogy kultúránk őrei, értékeink ápolói legyenek. Olyan példaképek, akik összekapcsolják a múltat a jövővel — különösen érvényes ez a gondolat Nits János építészmérnökre, s nem csak, mert Szatmárnémeti majd' fél évszázados múltját élő kapocsként köti össze a jelennel vagy mert a város mai arculata neki is köszönhetően olyan, amilyen (még ha eredetileg nem is ilyenre tervezték itt-ott). A szálak sokkal messzebbre nyúlnak, időben és térben is.

 Ne felejtsd, milyen napon születtél!

A Kolozs megyei Szamosújvárt született, Erdély és egész Közép–Európa első, urbanisztikailag előre megtervezett, épületeiben egy-egy barokk ékszerdobozt képező, csodálatos szellemiségű városában, az erdélyi örmények legfontosabb központjában — 1942. március 15-én. „Ez a nap, ez a dátum, egész életemre befolyással volt s megerősítette alapelvemet: mindig az ember határozza meg, kihez, mihez tartozik. A körülményektől függetlenül, mert azok legfennebb egy-egy kapaszkodót vagy irányvonalat tudnak adni, ha adnak. Ebben az értelemben születésnapom dátuma szolgáltatta az addigi életem legmegrázóbb élményét. Történt ez akkor, amikor a hetedik osztály elvégzése után, anyagi okok miatt muszáj volt Szamosújvárt maradnom és tanulmányaimat otthon folytatnom — román nyelven, mert akkor ott még nem volt magyar középiskola. Édesanyám letérdelt elém és sírva kért bocsánatot, amiért nem tudnak tovább magyar iskolába járatni. „Soha ne felejtsd el, milyen napon születtél” — mondta, s ez a gesztus nem csak mérhetetlenül megrázott, de meghatározta az életemet is és azt, hogy mivé váljak.

Az élet pedig sokszor a rosszból is jót tud alkotni: igaz, román iskolába kerültem, de tanáraim (akik zömében volt görögkatolikus papok voltak) mély tisztelettel és szeretettel beszéltek nagyszüleimről és szüleimről, ami engem akkor nagyon meglepett. És megtanítottak a toleranciára és egymás megbecsülésére, ami szintén meghatározta az életemet és gondolkodásmódomat” — meséli az urbanisztikai szakember, akinek nagyapja (a Szentháromság gyógyszertár tulajdonosa, mecénás és közéleti személyiség), édesapja, nagynénje elismert és tisztelt gyógyszerészek voltak. Édesapja 1948 végén másik négy testvérével (rövid időre) megörökölte a patikát, pontosabban annak 1/5 részét, ezért „egészségtelen szociális eredettel rendelkezőknek” bélyegezték őket. S bár kémiából 10-esre érettségizett a Petru Maior Líceumban, e megbélyegzés miatt nem felvételizett a gyógyszerészeti egyetemre, inkább „kémiához közeli” technikumot keresett és talált is Nagybányán, de oda nem vették fel. Így Désen lett építkezési munkás. Végül, két hónapi kőműves pálya után 1959 novemberében sikerült a nagybányai bányász technikum ércfeldolgozó szakára bejutnia (akkor nyílt) — a két „reakciós osztály” egyikébe, melynek tanulói zömében az akkor reakciósnak tartott értelmiségi, pap, báró, gróf, stb., illetve az abban az évben az egyetemekről kirúgott hasonló származású diákok voltak. A tanulás mellett kézi- és kosárlabdázott, s 1959. december 16-án, a Nagybányát képviselő kosárlabdacsapat tagjaként lépett először Szatmár földjére. A következő évben a kézilabdánál kötött ki, és a sport is közrejátszott abban, hogy a technikum elvégzése után Nagybányán maradt. Három váltásban dolgozott az ércfeldolgozóban, majd váltásmester lett. Technikumbéli rajztanára a bányatervező részlegnél dolgozott, és hívta tervezőnek, amelyet el is fogadott és ott dolgozott 1963-ig, amikor sikeresen felvételizett a kolozsvári Politechnika Építészmérnöki Karára (akkor már nem számított a származás). „Az építészetre könnyű bejutni, de nehéz bennmaradni — tartotta a mondás. Nekem sikerült, és már ösztöndíjat is kaptam. Igaz, minden vakációban dolgoztam, már középiskolás koromban is komoly fizikai munkákat. De ez is hasznomra vált: a munkából mindig sokat tanultam, megvalósítás-élményt adott, volt látható, kézzelfogható eredménye annak, amit csináltam. Ma, ahogy elnézem, hogyan óvják sokan gyermekeiket, nehogy összepiszkolják a kezüket… pedig talán nem ártana egy kis munkapiszok senkinek” — mondja.

 Magyar tévé és 16-os lakónegyed

Az egyetem befejeztekor, 1968-ban választhatott: Nagybányára vagy Szatmárnémetibe (a professzora Szebent javasolta) megy dolgozni: előbbi mellett szólt, hogy ismerte már a várost, s az ott töltött évek emlékei, utóbbi mellett pedig az, hogy az évfolyamról 13–14 fiatal építészmérnök is Szatmárnémetibe jött — és itt lehetett fogni, nézni a magyar televízió adását. „Szatmárnémetiben a nagybányai tervezőintézet kihelyezett műhelyében kezdtem, Tóth Kálmán bácsi műépítész vezetése alatt, majd a megyésítés következményeként 1969 novemberében megalakult a Szatmár Megyei Tervezőközpont, amely a rendszerváltást követően átalakult Sigma Projektté — 2004. szeptember 1-jén, napra pontosan 36 év után léptem ki és lettem nyugdíjas. Manapság ilyen már lehetetlenségnek számít, ennyi évet egy munkahelyen ledolgozni. S hogy Szatmárnémeti így néz ki, ahogy — jót-rosszat felvállalva —, az nagyrészt ennek a tervezőintézetnek köszönhető. Persze, aki a mai körülményekből indul ki, könnyen kritizál és hánytorgatja: miért ennyi lakónegyed, miért így vagy úgy fejlődött Szatmárnémeti. Alapjában véve a város mai arculatát (a második világháború után) döntően két esemény befolyásolta: az 1970-es árvíz pusztítása az utána következő rekonstrukcióval, megtűzdelve az 1973-as olajválság következményeivel és a falusi lakosság városba való masszív költöztetése (a '70–80-as években). Talán sokan el sem hiszik, hogy anno a 16-os lakónegyedben az első urbanisztikai dokumentációban a tömbházak egymástól legalább 60 méterre(!) voltak tervezve, rengeteg zöldövezettel és parkolókkal, széles utcákkal.

A terv az országos megmérettetésen második díjat nyert. Csak aztán beleszólt az „ország atyja”, jöttek a sűrítések, a negyed három alkalommal lett áttervezve parancsra… A második periódus az 1990 utáni „rabló” privatizálás a 2000–2008 közötti építkezési „bummal”, megspékelve az urbanisztikai törvények és eljárások gyakori változásával (amelyek mindig különböző érdekek mellett születtek a kormányban, illetve a parlamentben). Ezt az időszakot jellemezték a zömében kertes házak közé beépített négy-öt szintes tömbházlakások. Több mint egy féléves kemény küzdelem után sikerült megszavaztatnom a tanáccsal az ominózus 242/2007-es tanácsi határozatot, amely csak részben enyhíteni próbált ezen az abnormális helyzeten.”

És jött a politika…

„Én nem vagyok politikus. A politikus mindig azt mondja, amit elvárnak tőle, én mindig azt mondom, ami a szívemen van” — tiltakozik mosolyogva. „Nem azért lettem városi tanácsos 2000-ben, mert ez célkitűzésem volt, hanem mert felkértek rá. Én mindig úgy belecsöppentem a politikába.” Belecsöppent 1989. december 25-én, az RMDSZ megyei és városi szervezetének egyik alapítójaként, belecsöppent 1990 januárjában, amikor a vállalatnál gyűjtötte és szervezte az embereket, 1995-ig volt körzeti szervező, 1996-tól pedig a városi RMDSZ 1-es körzetének alelnöke, majd egy év múlva elnöke, 2004-ig. És tizenhat éven át városi tanácsos, amelyből 12 évet az urbanisztikai bizottság elnöke — Szatmárnémeti Helyi Tanácsának egyik legaktívabb tagja, aki nem csak saját szakterületén tevékenykedett, s az elmúlt városvezetésnek sokszor okozott kellemetlen perceket, amikor egy-egy ülésen rámutatott a számítások furcsaságára vagy éppen szabálytalanságokra.

„Tanácsosi credómban nagyapám — szintén Nits János — nyomdokába akartam lépni, aki 1941-ben Szamosújvár legidősebb tanácsosaként többek között ezekkel a gondolatokkal köszöntötte a város új polgármesterét: „Úgy szolgáljuk legjobban egyéni érdekünket is, ha mindig a város javát tartjuk szem előtt, ezzel polgártársaink háláját és megbecsülését vívjuk ki.” Ezt idéztem 2008-ban és 2012-ben is (mint korelnöke az alakuló gyűlésnek, románul, magyarul, olvashatók a gyűlések jegyzőkönyvében), és újságírói kérdésre a válaszom az volt: „ha nem hinnék ebben, nem lennék itt”. Bevallom, sokszor roppant nehéz volt tanácsosnak lenni, és nem véletlenül volt a sok álmatlan éjszaka, amikor kényes dolgokban kellett döntenem, döntenünk. Talán furcsán hangzik, de súlyos „teher” és felelősség volt számomra, hogy mindig megbíztak bennem és ítéletemben a kollégák, amit sokszor egy az egyben el is fogadtak. Ebben a tizenhat évben volt sok eredmény is és sok sikertelenség is. Fájó pont a Pannónia Szálló helyzetének és állapotának rendezetlensége és az Általános Városrendezési Terv (PUG) eddigi elmaradása… S mielőtt befejeznénk ezt a beszélgetést, ezúton is hálás köszönetet szeretnék mondani drága feleségemnek, aki immár több mint 47 éve jóban-rosszban állandóan mellettem állt, úgy a munkámban, mint az összes probléma megoldásában maximálisan segített jó tanácsaival, megértéssel és főleg sok türelemmel, amely egy közéletben aktiváló ember mellett nem egy könnyű feladat” — mondja a 75 évesen örök fiatal és rendkívül aktív urbanisztikai szakember, akiről kevesen tudják, hogy nemcsak a szövetség szervezeti életében és a városvezetésben vállalt kiemelkedő szerepet, hanem a keresztény értékrend példamutatásában is, évekig a Kis Szent Teréz-templom egyháztanácsosaként, valamint a Szent József, a munkás római katolikus férfiszövetség tagjaként. „Az embereket mindig alapvetően jónak ítélem — amíg saját tapasztalatom nincs az ellenkezőjéről. Hiszem, hogy senki nem születik gonosznak, rossz embernek” — vallja.

Szabó Kinga Mária