A nyár az nyár: a pihenés, a szórakozás, a nyaralás… időszaka. Ilona nem beszél róla, de nem tagadja, hogy benne a nyárról sok kellemetlen emlék maradt meg, s ezeken az emlékeken nem tud túljutni, bármennyire elmaradnak az idő múlásával.

A kisgyerekkor nem sok emléket tartogat számára: se jót, se rosszat, épp emiatt van az elidegenedés. Pedig az ő gyerekkorában — ahogy manapság mondják — minden más volt, nem ült a számítógép előtt, nem volt szüntelenül a kezében a telefon… Számára a munka és a szórakozás egybefolyt, a szórakozás kategóriába tartozott az is, amikor olyan munkát végzett, ami iránt volt egy kis vonzalma, amit nem úgy végzett, hogy teherként nehezedett rá.

Ilona nem sokat beszél a múltról, de nem tud tőle szabadulni. Amikor a gyerekei még iskolások voltak, nem bízott rájuk komolyabb feladatokat, arra gondolva, hogy ne éljék át azokat a nehézségeket, amiket ő átélt, s közben elég gyakran tűnődött el azon, hogy később majd ő lesz a felelős azért, mert nem nevelte életre a gyerekeit. Sokszor azzal nyugtatja magát, hogy az életre való nevelés egy emberöltőn belül is változik; mások az elvárások, az igények, a folyamatosan változó társadalomban a családok, az egyének is másként viszonyulnak a környezetükhöz, a társukhoz, a velük együtt élőkhöz… Ha csupán azokat az elvárásokat, adottságokat, viszonyulási formákat, igényeket veszi figyelembe, melyeket ő megélt vagy kívülről szemlélt, az épp elegendő lenne ahhoz, hogy elfogadja mindazt, ami vele, gyermekeivel és unokáival történik. Ő lehetne az, aki a változó világgal változik, aki számára minden természetes. Mégsem az, mert az ő gyerek- és ifjúkora nem vonható párhuzamba a későbbiekkel, így a mával sem. Ő is ugyanazt várta el a sorstól, amit a mai fiatalok elvárnak, sokkal többet is tett azért, hogy elvárásai teljesüljenek, mégsem kapta meg azt, amire vágyott. Néha arra is gondol, hogy abban a korban az volt a maximum, amit el lehetett érni, és most sem biztos, hogy a mai viszonyok között a fiataloknak minden álmuk valóra válik, sőt, lehet, hogy sokkal kevesebb. Igaz, a régi és a mai elvárásokat sem lehet összehasonlítani, hiszen mások a lehetőségek és a körülmények is, de Ilona számára ez sem vigasz, így is elégedetlen, így is vesztesnek érzi magát.

Olvasmányaiból megtanulta, hogy ő akkor tesz jót, ha nem a saját elveszett illúzióit keresi, hanem igyekszik az utódait segíteni abban, hogy minél többet kapjanak meg az élettől. Neki viszont az a meggyőződése — ezt nagyon sok axiómával tudja alátámasztani —, hogy minden ember csak azon a területen képes segíteni, amelyen ő megélt már minden szerepet, nem a nagy bölcseletekkel lehet segíteni valakit, hanem pozitív példával, és ezt hiányolja önmagából. Azt a pozitív példát, aminek a hitelessége nem vonható kétségbe sohasem.

Ilonának azért nem kedvence a nyár, mert úgy tört rá, mintha nem lett volna előtte tavasz. Hiányoznak belőle a tavasz élményei, azok a jelenetek, amelyek gyökerei a későbbi hétköznapoknak. Nincs folytonosság, nincs, ami elfeledtesse vele a gyermek- és ifjúkor nehézségeit, most pedig attól fél, hogy azoknak a nehézségeknek a következményei tükröződnek belőle vissza példaképként. Azt viszont tudja, hogy a nyár mindent beérlel. Nem pótolja be ugyan a mulasztásokat, a valamilyen ok miatt elmaradt eseményeket, meg nem élt életeseményeket; nem pótolja a vágyott, de frigidnek megmaradt életérzéseket, mégis lehetőséget ad arra, hogy megélje azt, amire az idő még lehetőséget ad.

Elek György