Megszületnek a gyerekek, óvodába, majd iskolába, később talán még egyetemre is járnak. Aztán jó esetben munkába állnak, családot alapítanak, és... élik életüket. Mi történik majd szüleikkel, akik mindvégig segítették őket? Jó tett helyébe jót várj!(?) Ma már tudom, hogy vannak, akik bekerülnek egy öregotthonba, ahol mások gondozzák őket, jó a koszt, jól fűtött szoba és más idős emberek társasága várja őket. A gyerekeiknek nincs idejük a sok munkától, hogy gondozzák őket, és csak néha sikerül teremteniük alkalmat arra, hogy egy látogatást tegyenek náluk. De ha ők nem, akkor ki? Hiába minden igyekezet az otthon részéről, ők azok, akiket mindig várnak, akiktől a jó szót várják, a meleg ölelést, ....a viszonzást.

Osztályközösségünkkel, a Hám János Líceum IX.B osztályával, az oszival, Koczinger Éva tanárnővel és férjével, Koczinger Tiborral, illetve Ft. Miklós Claudiu jezsuita atyával, iskolánk sprituálisával január 4-én ellátogattunk a mezőfényi idősotthonba, ahová ma már hagyományosan, évről évre elmegyünk kántálni és szeretetünket megosztani. Érkezésünknek most is mindenki nagyon örült, hisz ott minden esemény nagy dolognak számít. Ilyenkor lehet gyónni-áldozni, közösségi misén részt venni. Jó volt látni azt a sok boldog arcot, hallani, hogy mindenki énekel, ki széken ülve, ki tolókocsiban, aki ott volt, az ragyogott az örömtől. Még az is, aki mindezt a folyosóról követte figyelemmel. Ezután énekeltünk magyarul, románul, németül, verset mondtunk, ajándékokat osztottunk. Nem vittünk nagy és drága dolgokat: narancsot és egy-egy általunk készített üdvözlőlapot adtunk mindenkinek. Aki hívott minket, a szobáikban is kántáltunk, és azokat is meglátogattuk, akik nem tudnak az ágyból kiszállni. Úgy láttuk, hogy nagy örömmel fogadták és szorították magukhoz apró ajándékainkat. Ez bennünk is jó érzést keltett, meghallgatni őket, ahogy unokáikról mesélnek, képeiket mutogatják. Nagyon jó volt adni és újra adni.

Olyan furcsa volt elgondolni, hogy nekik, akik ott laknak, valószínűleg csak néha lehet ilyen látogatásban részük. Bármennyire jól törődik velük a kedves munkaközösség, szerintem (és néhány társam szerint is) sokan vannak, akik szívesebben ülnének otthon, egy szoba sarkában, a családjukkal, sok mindent elviselnének, mint hogy egy más otthonban töltsék napjaikat, családjuktól és a világtól elszigetelve. Egy erős hasonlattal élve ez is nevezhető egyfajta börtönnek. Tehát a látogatásunk egy börtönlátogatás volna? Aligha. Én inkább úgy értelmezem, hogy mi örömöt és biztatást vittünk, ami erősíti a reményt és azt az érzést, hogy nincsenek egyedül, nincsenek örökre elzárva a világtól. Tehát nem is annyira látogatóknak nevezném magunkat, hanem hírvivőknek, akik elvittük az örömhírt.

Ám meg kell említenem, hogy egy másik otthonba is ellátogattunk, egy olyan helyre, ahova nagyon kevesen mennek, olyan emberek közé, akiket sokan nem is vesznek emberszámba. A nagykárolyi, Szent Annáról elnevezett, értelmi fogyatékosok otthonáról beszélek. Egy nagy sárga falú házról, jó nagy fakerítéssel körülvéve. Vajon szoktak-e ide látogatni? Mi bemerészkedtünk… Hozzájuk is elmentünk, ott is énekeltünk, szaloncukorral és édességgel kínáltuk őket. Nagy meglepetés ért minket: ők is készültek fogadni minket. Énekeltek, verset mondtak legjobb tudásuk szerint. Lehet, hogy voltak bennük hibák, de nem arra figyeltünk. Csodáltuk a lelkesedést, az akaratot, hogy ők is akartak adni nekünk valamit. Sikerült nekik! Meggazdagodva tértünk haza.

Rappert Balázs