A tanárnő számtalan segítője között is szemlátomást egyedül tartja a frontot. Egész sudár alakja megannyi érzékeny idegvégződés, szemmel láthatóan egyszerre azonosul a Márton-napi ünnepség minden szereplőjével és vendégével. Minden siker az ő öröme, minden kicsi hiba a lelkébe sajdul. A vetélkedőn bizonytalankodó kisdiákok máshonnan hozott tudatlanságába ő pirul bele, egyszerre látszik ott lenni, segíteni minden lehetséges vagy lehetetlen helyzetben és helyen, a holtpontokon egész lelkiereje, akarata megfeszítésével lendíti át a rendezvényt. Csak amikor a sikert kell learatni, húzódik háttérbe kissé. Fáradt volna? Vagy csupán úgy érzi: ami az ő dolga volt, elvégezte becsülettel, a többi már nem igazán tartozik rá?

A szülőként, hozzátartozóként, vagy egyszerű meghívottként önkénytelenül is neki szorító néző pedig esetleg csak hosszú órák után érti meg teljes egészében, mi mindennek volt szem- és fültanúja itt. Hogy milyen hatalmas energiákat tud megmozgatni, szülő—tanár—gyerek kapcsolatának milyen, már nemzedékek óta kipusztultnak hitt dimenzióit képes újjáteremteni a felszabadult, közös játék csodája. Hogy közösségformálás és nevelés milyen, rohanó korunk közönybe fulladó iskoláiban már-már elképzelhetetlennek hitt lehetőségeit tudja megnyitni egy pedagógus, ha ismeri és át is tudja adni környezetének az ünnepeknek lelket adó várakozás, készülődés, egymásért és együtt végzett munka örömét. Hogy nincs lehetetlen egy olyan intézményben, amelynek alkalmazottai a szó szoros értelmében munkatársak tudnak lenni, és fel sem vetődik a kérdés, ki fizeti meg a munkaidőn jóval túl ledolgozott órákat.

Amelyek alatt a tanulók ismeretek és érzelmi fejlődésük szempontjából is többet kapnak, mint a lelkiismeretesen leadott és visszakérdezett tananyag által.

Jó ott lenni, együtt ezen a nemzedékek közötti, állítólagos szakadék fölött, a jövő reményéből épített hídon.

Báthory Éva