Nemrég egy évzáró ünnepségen hangzott el, hogy a mai diákok lényegesen különböznek azoktól, akik húsz-huszonöt éve végeztek ugyanazokban az iskolákban. Megragadta a figyelmem ez a megállapítás, azonnal felmerült bennem a kérdés: miért kellene a mai diákoknak olyanoknak lenniük, mint a régiek voltak? Közben folytatta a felszólaló, hogy rohanó világunk emberére legjobban a távolságtartás, az elhidegülés, a zárkózottság, az érzelmek és kötődések meglazulása jellemző. Ezzel már én is egyetértettem, mert ha egy kicsit szétnézünk akár a legszűkebb környezetünkben is, megtapasztalhatjuk, hogy megvannak a nem kívánt következményei is ennek a jelenségnek. A mai fiatalok nem lehetnek olyanok, mint a régiek, mert nem olyan körülmények között nőttek fel, nem olyan hatások érték őket, nem ugyanolyan célok felé rohannak. Tizenöt-húsz év múlva sem lesznek olyanok a fiatalok, mint amilyenek ma. Ha egy kicsit elkezdjük elemezni az életünket, könnyen észrevesszük, hogy a sokszor értelmetlen rohanásban nem szakítunk elég időt arra, hogy éljünk. A „hogyan kell élni?” kérdésre nagyon eltérő válaszokat adnak az emberek. Kevesen tartják számon viszont azt, hogy az életünkből nagyon hiányzik a minőségi idő, melynek lényege az együttlét. Sok házaspár egymás közvetlen közelében él, mégis távol vannak egymástól. Szinte teljesen hiányzik az életükből a meghitt beszélgetés, melynek során megosztják egymással élményeiket, tapasztalataikat, gondolataikat, legfőképpen érzéseiket és vágyaikat. A meghitt beszélgetés azt jelenti, hogy mindent megosztunk egymással. Egy idő után a távolságtartás, az elhidegülés, a zárkózottság, az érzelmek és kötődések meglazulása jellemző a gyerekre is. Pedig belőle is érzelmeket, gondolatokat, vágyakat és cselekvéseket vált ki az élet minden eseménye. A több minőségi idő minőségi élethez vezet. Az odavezető úton meg kell érnünk arra, hogy egymáshoz jók legyünk. Meg kell érnünk arra, hogy egymással jók legyünk. Ilyenkor legjobb, ha elfogadjuk, hogy a másik korábban nem tudta ezt megadni, viszont most jó az, amit ad. Kárpótolni nem fog, de amit ad, azt el kell tudni fogadni. Segíteni kell ahhoz, hogy adni tudjon. Nem lehet, nem is szabad receptet írni ahhoz: hogyan kell élni. Azt viszont tudni kell: a mi életünk határozza meg a most felnövő fiatalok életét, mi leszünk a felelősek azért, ha ők nem élhetnek majd minőségi életet. Gondoljunk csak arra: ha a parton vergődik egy hal és szenved, nem hívunk mentőt, nem visszük kórházba, hanem bedobjuk a vízbe. Így van ez az emberrel is: meg kell látni, mire van szüksége ahhoz, hogy jó legyen, hogy adni tudjon.

 Elek György