Szent István királyunk ünnepén gyakran elhangzik ünnepi beszédekben, hogy a megkeresztelkedett Vajk, a kereszténységet felvevő és terjesztő István a magyarok megmentője. Ha István királynak nem sikerült volna népét a pogányságból átmenteni a keresztény világba, más vándorló népekhez hasonlóan a beolvadás vagy a pusztulás veszélye fenyegette volna. Történelmünk során sokszor vált kérdésessé a megmaradás. Az, hogy mindmáig itt vagyunk, annak a hitnek köszönhető, amit István király kegyelmi ajándékként kapott, annak a hitnek, amit beoltott a magyar nép szívébe. Élete, tettei és a maga után hagyott műve által bebizonyította, hogy milyen nagy dolgokat lehet elérni, ha hiszünk abban, amit cselekszünk. István király legnagyobb érdeme, hogy felismerte: csak a hite képes megtartani a magyarságot. Hinni kell abban, hogy csak akkor van jövője ennek a népnek, csak akkor biztosított a megmaradásunk, ha azon az úton haladunk, amit Szent István jelölt ki számunkra. Hitt abban, hogy a jognak, a törvényeknek a célja és feladata nem más, mint a jó és rossz megkülönböztetése, az igazság és az igazságtalanság elválasztása, a gyengék és a kiszolgáltatottak védelme. Ez kellene hogy legyen a mérce mai életünk, közéletünk, politikánk, de még gazdasági törekvéseink tekintetében is. El kell fogadni, hogy a kisebbségben élő magyar sokféleképpen gondolkodik: vannak közöttünk jobb- és baloldaliak, keresztények és ateisták, konzervatívok és liberálisak, demokraták és áldemokraták. De számoljunk le azzal a hamis mítosszal, hogy mi megosztottabbak volnánk, mint más nemzetek. A vélemények szabadsága ugyanis nem megosztottság, hanem természetes állapot. Ezért a célunk nem lehet valamiféle „művileg” megteremtett látszategység, mint a kommunizmus évtizedeiben volt, hanem sokkal inkább a különböző nézetek koalíciója, a közös cél érdekében való összekapcsolása.

Történelmünk folyamán számtalan kihívás és megpróbáltatás érte népünket és nemzetünket. A török uralom idején janicsárokat neveltek a magyar gyerekekből, az osztrák uralom idején a német kísértés hatására sokan elnémetesedtek. Majd jött Trianon, amikor a magyarok többsége más nemzeteknek lett az alárendeltje. Ezt még tetőzték a kommunizmus évtizedei, amikor ki akarták belőlünk ölni a nemzeti érzéseket. Ekkor már csak azok őrizték meg igazán identitásukat, akik valóban folytatni akarták Szent István királyunk nagy művét. De hol tartunk ma? Ismerjük-e egyáltalán Szent István intelmeit? Hány olyan magyar van, aki ma már nem idegen hódítók vagy ideológiák nyomására veszíti el nemzeti érzéseit, hanem gazdasági vagy hatalmi érdekekből?

István király országot alapított, hogy otthont és hazát adjon a népnek. Ma már nagyon sokan a jobb lét reményében megtagadják igazi otthonukat és hazájukat, idegen népek közé keverednek és önként vállalják a beolvadást. Mondhatjuk azt is, hogy mindaz, amiért őseink évszázadokon át harcoltak, hogy ne következzen be, ma már természetes igény. Kőműves Kelemen társai, amikor azt remélték, hogy elegendő az áldozat ahhoz, hogy felépüljön a vár, Kelemen hiába hangoztatta, hogy „hit kell most az embereknek, hogy megtartsa a falakat”. Ezt még mindig nem tanultuk meg. Még ma sem hisszük, hogy „alkotás az ember célja, mi örök időkre megmarad”, alkotni pedig csak hittel lehet. Hinni kell abban, hogy csak együtt, nem szétszórtan van esélyünk a megmaradásra.

Elek György