Két kalandvágyó szatmári fiatal hosszú várakozás után nagy kalandra szánta el magát: elmentek Afrikába. Segíteni. Önkénteskedni. Mert segíteni kiváltság — vélik. Mindkettejük számára örök élmény marad az ott töltött tíz nap.

Szatmár megyében sem ismeretlen az a „magyar iskola”, hiszen néhány éve minden decemberben adományokat gyűjtenek a SzékelyKapuk-ZöldKapuk projekt keretében a segíteni akaró fiatalok, diákok. Hosszú várakozás és reménykedés előzte meg Zaharia Gabriella és Harkai Réka szatmári fiatalok útját, mielőtt megtudták: mehetnek Afrikába. Az Európai Unió finanszírozásával valósult meg a Teremtsünk Biztos Lakhatást nemzetközi projekt, ami lehetőséget biztosított 15 magyar fiatalnak — köztük két szatmárinak —, hogy tíznapos misszióra Afrikába utazhasson. A Teremtsünk Biztos Lakhatást (Build Solid Ground) nemzetközi kampány az ENSZ által meghatározott fenntartható fejlesztési célok közül a 11. számú célra, a fenntartható városokra és közösségekre fókuszál. A kampány célja, hogy felhívja a figyelmet a világ városainak lakhatással kapcsolatos gondjaira és az ehhez kapcsolódó emberi jogi problémákra. Az Afrikáért Alapítvány 17 éve működik France Mutombo vezetésével, aki kongói származású, de Magyarországon él, és innen próbál minél több segítséget nyújtani a magyarok támogatásával. Az Afrikáért Alapítvány a Kongói Demokratikus Köztársaságban oktatási, szociális és egészségügyi téren végez tevékenységet: a fővárosban, Kinshasában az Othniel Általános és Középiskolát és a La Providence Árvaházat tartja fenn, és számos fővárosi és vidéki egészségügyi központot támogat és lát el gyógyszerekkel, műszerekkel. A következő nagy célja az Afrikáért Alapítványnak, hogy egy klinikát építsen Kongóban, amelynek költségei egy itteni nagyobb ház építésének felelnek meg, összesen 75 millió Ft-ra van szükség hozzá. Most fejezte be rezidens éveit Magyarországon dr. Tshava Tona, az Afrikáért Alapítvány árvája, aki magyarok támogatásával végezte el az orvosi egyetemet, hogy a szegények orvosa lehessen Kongóban. A misszió tagjaival tért vissza hazájába, ahol a klinika megvalósításáig az alapítvány által üzemeltetett iskola egyik termében rendel.

Házat építettek

A misszió egyik célkitűzése egy konkrét segítségnyújtás volt, hogy Mama Alphonsine-nak és családjának egy házat építsen a csapat. Mama Alphonsine a férje és egy lánygyermeke elvesztését követően árva unokáival maradt egyedül, férje családja utcára tette őket, így nincs hol lakniuk. Ez a történet jól prezentálja, hogy mennyire nem tudják érvényesíteni a nők a földhöz való jogukat Kongóban, ezért fontosak az olyan figyelemfelkeltő kampányok, mint a Teremtsünk Biztos Lakhatást is, hogy a kérdésre irányítsák a figyelmet. Nem csak egyszeri akció volt ez, hanem komplex, hosszú távú megoldást szeretnének találni a lakhatással kapcsolatos globális problémákra. Maga az építés közösségi finanszírozásból valósult meg.

Gabriella és Réka kapva kaptak az alkalmon, amikor az interneten meglátták a kongói misszióra szóló felhívást. Hét éve vártak rá. Hosszú szelektálás és válogatás után kiderült, hogy ők is a csapattal tarthatnak. Mint mondják, hosszú felkészítés előzte meg az utazást, amire nagy izgalommal és lelkesedéssel készültek az elmúlt hetekben. „Afrikába elmenni nagy és komoly dolog. Azon túl, hogy mindenféle oltásokat kaptunk, például malária ellen, komoly kiképzést tartottak nekünk online és Budapesten a TEK-esek (szerk. megj.: Terrorelhárítási Központ) arról, hogyan viselkedjünk, ha elrabolnak bennünket. Hogyan legyünk jó túszok, és mit csináljunk, ha meg akarnak erőszakolni. Így durvának hangzik az egész, azonban nem féltünk. Akkora lehetőséget kaptunk a sorstól, amit nem szabadott félelemben tölteni. Miután megérkeztünk, mindenhova kísérettel mentünk, nagyon vigyáztak ránk” — mesélik.

A nyomorban is boldogan

A közösségi hálón mindennap képekkel és rövid bejelentkezéssel számoltak be napi élményeikről. Kivéve az első napot, amit, ahogy mondják, fel kellett dolgozni. „Teljesen más világ. Nagy a nyomor és a szegénység. Az emberek mégis boldogok, csak a mának élnek” — mesélik. Réka így emlékszik vissza a nagy kalandra: „14 nappal ezelőtt 15 önkéntes elindult egy csoportként, és haza már egy szupercsapatként tért. Hálás vagyok, hogy egy ilyen közösség tagja lehetek. Nagyon jó érzés volt úgy dolgozni, hogy mind tudtuk, mit szeretnénk elérni. Mindenki azért harcolt, hogy a ház felépüljön és tényleg teremtsünk biztos lakhatást. Elképesztő volt látni, ahogy a nagy meleg ellenére hordtuk a zsákokat, vagy éppen a fiúk kis szekérrel hozták a földet, majd később vakoltunk és betonoztunk. A legjobb rész mindig az volt, amikor egységesen láncot alkotva, egymásnak adogatva a téglákat, zsákokat gyorsabban haladt a munka. Egy kedves csoporttársunk azt mondta, olyanok voltunk, mint egy százlábú, ami egyenesen a cél felé halad. A munka mellett izgalmakban is volt részünk, hiszen a pihenőnapokon kirándultunk is, és istentiszteleten is részt vettünk. Elképesztő az, hogy bár nem beszélek franciául, a zene határtalansága magával ragadott, és sírva álltam fel akkor, amikor a helyiek fülig érő szájjal énekelve köszöntöttek minket. Vagy amikor csónakázás közben eláztunk, és a hullámok is eléggé felülkerekedtek, a csapat mégis magabiztosan várta a partraszállást. Szafariparkba ellátogatva láttuk a természet csodáit és állatait, valamint egy óriási egybeérő szivárványt. Persze megéltünk mélységet és magasságot is, mivel nyomornegyedben is voltunk, ahol a körülmények embertelenek, ők mégis kitartóak. A mának élnek, nem foglalkoznak azzal, hogy mi lesz holnap vagy esetleg holnapután. Számunkra felfoghatatlan, viszont nekik van egy óriási előnyük, a hála. Mi lassan nem igazán tudunk megbecsülni semmit, folyamatosan rohanunk, és azért küzdünk, hogy a rangsorban feljebb jussunk egy lépcsőn, és még jobban, kényelmesebben éljünk, de mindeközben elfelejtjük az igazi kincseket, azokat, amiket pénzért nem lehet megvásárolni: egészség, család, szeretet, szerelem, barátság. Ez az út azonkívül, hogy segíthettem, az identitásomat is formálta. Sokat tanultam, és átértékeltem a saját életemet, látván őket mindennap mosolyogni, énekelni, táncolni és minden apróságnak örülni. Köszönöm, hogy részese lehettem ennek a csodának, és remélem, hogy pozitív nyomot hagytunk magunk után, és Mama Alphonsine-nak és családjának tényleg sikerül talpra állni és küzdeni egy jobb élet eléréséért.”

Gabriella szerint örök élményként maradnak meg benne az elmúlt napok eseményei, talán még az életét is átértékeli az ember ilyen tapasztalok után: „Életem első olyan útja, amikor elhagytam a kontinenst, amikor egy teljesen új és más kultúrával találkozhattam testközelből. Abból a testközelből, amit nem kendőznek a turisztikai hivatalok. Kongó őszinte, azt adja, amije van. Ebben a tíz napban kaptunk tőle mélységet és magaslatot.” Mint mondja, nagyon hálás a szatmáriaknak azért, hogy ennyien segítettek nekik, és nem „üres kézzel” érkeztek a kontinensre: „Körülbelül 200 kilogrammnyi adománnyal indultunk útnak, hiszen a szatmári közösség összetartása és megtartó ereje ismét bizonyított. Köszönjük mindenkinek a támogatást, úgy a Caritasnak, mint a magánszemélyeknek.

Jó helyre megy az adomány

Gabriella szerint azért is fontos dolog, hogy ők eljutottak ide, mert így legalább mindenki tudja, hogy jó helyre kerülnek a székelykapusok által összegyűjtött adományok. Így már nem csak egy fiktív cél lebeg mindenki előtt, hiszen ők maguk is látták a gyerekeket, akiknek segítenek a projekt által. Az utazás során többször „üzent” az itthoniaknak: „Kedves székelykapusok! Örömmel jelentem, idén sem hiába gyűjtöttetek a Kongóban lévő 'magyar' iskola tanulóinak. Olyan ez az iskola és árvaház, mint egy sziget, egy békesziget a zsibogó kellős közepén. Rendezett udvar, mosolygó, vidám gyerekek, akiknek tényleg elég boldogság az, hogy van két fülük, és mégsem szatyrok…

Amikor megérkeztünk, műsorral vártak, és egy hangon skandálták, hogy: Jó napot kívánok!, amiből végül kánonéneklés lett. Döbbenet. Az iskolában nemes egyszerűség uralkodik. Képzeljétek el, hogy idén a betlehemezők támogatásából vesznek új agregátort, hogy áram is legyen, ami egyébként nem jellemző a környéken. Évekkel ezelőtt, amikor megnyitotta kapuit a suli, akkor adományból kaptak napelemeket, amiknek a segítségével tudnak valamennyi áramot biztosítani. Az árvaházhoz továbbhaladva ismét nagy meglepetésben volt részünk, az itt lakó gyerekek műsorral fogadtak minket. Nem hiszitek el, de magyarul énekeltek később velünk együtt is. Egyébként a nappalijukban új burkolat van, szintén a ti jóvoltotokból és persze a Zoli jóvoltából, aki miközben burkolta a nappalit, megtanította a nagyobb árvákat a csempézés csínjára-bínjára. Nem mellesleg, hogy lássátok, milyen kicsi a világ, Zoli a Szatmár megyei Hadadnádasdról származik. Erős csapatot alkotunk mi, szatmáriak” — írja a negyedik napi beszámolójában a közösségi hálón.

A sok magasság és mélység megtapasztalása után mindketten hálás szívvel gondolnak vissza a kinti kalandokra, élményekre, és egyöntetűen vallják: segíteni kiváltság.