Ady Endre születésnapja van. Ezekben a napokban gyakran hangzik el a neve. A százharmincöt éve született költőre emlékezve sokat idézik verseit és egyéb írásait irodalomtörténészek, civil szervezetek és politikusok, sokszor esik szó Ady összefogásra intő szavairól is. Verseiben, publicisztikai írásaiban valóban gyakran figyelmeztetett az összefogás szükségességére, már kortársai közül is sokan meghallgatták, de a legtöbben nem vették igazán komolyan jövőbe látó sorait. Ady látta, hogy a különböző érdekeket képviselő politikusok épp az érdekellentétek miatt nem tudnak összefogni, mert az összefogás lemondásokkal is jár, és ki az, aki hajlandó lemondani a mások javára? De mi is az az összefogás? Az érdekemberek már Ady korában is azt hitték, hogy nem csak a jelent tartják a kezükben, hanem ők formálják a jövőt is. Ezen a téren máig sem változott semmi. Ma az összefogás — ha van olyan — nem más, mint megfáradt beletörődés. Pedig Ady szépen fogalmazott: „Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz/ Végül egy erős akarat?” Sokat lehetne vitatkozni azon, hogy ez a kérdés csak álom és vágy volt számára, vagy tudatos felismerés? Mindenki számára elfogadható választ nem adhatunk, sőt a kérdezősködést tovább folytathatjuk: létezett-e, létezik-e ilyen kollektív vágy a magyar emberekben? Álmodott-e akkor valamit Magyarország? Megérezte-e az akkori ország megsemmisülésének a közeledtét? Vagy bármit a jövőjével kapcsolatban? Attól tartok, semmit sem álmodott. Ha mégis, a valóságtól távol esőt. Ady másról írt, másról beszélt. Arról, amiről a költőnek kell írni és beszélni, azzal a kockázattal, hogy senki sem hallgatja meg. Lehet, sőt biztos, hogy Ady érzelmileg többet sejtett a magyar nemzetpolitikáról, mint a mostani politikusok nagyobb része. Ő tudta jól, hogy az érzelmileg szerzett vagy átélt tapasztalatok, illetve a megtanult vagy meg sem tanult, feltételezett ismeretek között óriási a különbség. Ezt a különbséget kellene nekünk meglátni és közelebb hozni egymáshoz, mert ez az összefogás kulcsa.

Elek György