Az Erdődi Petőfi Kör, az RMDSZ erdődi szervezete és a Szamos Diákirodalmi Kör, szombaton  emlékezett meg az 1848-as forradalom kitöréséről. A rendezvény a helyi református templomban kezdődött, Kaszaniczki Csongor lelkipásztor igehirdetésével. A tiszteletes arra intett: a forradalom és a szabadságharc emléknapjára emlékezve adjunk hálát Istennek azokért, akik hittek és mertek hinni. Köszönetet mondott az Úrnak a magyar nép azon hősökért, akik nem magukban, azaz nem emberekben, hanem az örök Isten segedelmében hittek és ezzel a hittel imádkoztak. Az Úr meghallgatta imádságaikat, ennek jele, hogy mi ma még itt vagyunk. Ma rajtunk a sor, ma nekünk kell hinni Istenben, ma nekünk kell imádkozni a jövőért. Ha nem hiszünk elveszünk, ha hittel fordulunk az Úrhoz megmaradunk.

Az alkalomhoz illő műsorral készülnek a helyi iskolások Virág Ibolya magyartanár és Lecz Aletta óvónő irányításával. Az erdődi iskolások alkalmasak arra, hogy fáklyavivői legyenek az erdődi történelmi és kulturális örökségnek. 
Ebben az évben Besenyődi Judit, a Szamos Diákirodalmi Kör elnöke, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar hallgatója mondott ünnepi beszédet. 

„Minden évben március idusán valami nagy dolgot akarunk mondani szabadságról, hazaszeretetről, Petőfiről és a tekintetéről, a 1848-asok hagyatékáról, arról, hogy fogyunk, arról, hogy vagyunk és leszünk, arról, hogy béke legyen és arról, hogy „Akasszátok fel a királyokat!”
Megpróbáljuk megfogalmazni mit jelent a szabadság nekünk fiataloknak, mit üzennek nekünk a márciusi ifjak és megpróbálunk kicsit mi is olyanok lenni. Ezen a napon a legkisebb erdélyi falucskától a távol-keletig felemlegetik Petőfi nevét. De vajon nem adtunk azóta a szájába olyan szavakat, amiket soha nem mondott? Vajon nem csináltunk mai viszonylatban politikai kérdést ebből az akkori politikától cseppet sem távol álló eseményből? Mindig megpróbáljuk újraírni 15-ét, újragondolni Petőfit és évről évre ugyanazokba a közhelyekbe csúszunk bele, miközben életben tartunk egy hagyományt, kiüresítjük annak jelentését.
Körülményes szavakat keresünk az asszimilációra, a szórványra, nem tudjuk meghatározni mit akarunk a jövőtől, vagy ha mégis, propagandaszaga lesz, nem éri el a célját. Én e helyett csak annyit mondanék, hogy a nulladik óra is letelt. Valamikor a 1990-as években egy moldvai csángó adatközlő egy Szent László korabeli magyar imádságot énekelt fel a kutatóknak. Akkor vele volt az unokája, aki már egyáltalán nem beszélt magyarul, csupán ezt az imádságot tudta elmondani a nagymamájával. Az idős néni a következő évben meghalt. Abban a faluban egy középkori magyar imával fog kihalni a magyar szó. Moldvában azért nincs magyar nyelvű oktatás, mert a moldvai magyar nyelvjárás nincs elismerve a magyar nyelv részeként. 
Az Amerikai Egyesült Államokban 1 398 724 ember vallotta magát magyarnak, akiknek igen nagy százalékuk még csak nem is beszél magyarul, de tudják, hogy a szüleik vagy nagyszüleik magyarok voltak és ők származásukhoz kötik identitásukat. 
A vegyes házasságokból születő gyerekek generációkon keresztül őriznek bizonyos kulturális jegyeket még akkor is, ha már a szüleik vagy nagyszüleik sem tudnak magyarul. Az, ahogyan a ruhát terítik, ahogyan a káposztát töltik megmarad. Egy bukaresti iskolában a román anyanyelvű gyermeket magyar osztályba íratták, mivel a nagyszülők magyarok voltak. A gyermek hamisítatlan bihari tájszólásban kezdett beszélni magyarul, pedig soha nem hallotta. 
Vannak dolgok, amiket az ember sosem tud elfelejteni, valahol egy kollektív tudatban, valahol a sejtjeink citoplazmájában, a gondolatainkban, a mozdulatainkban nem változunk. Más ma már magyarnak lenni mint 1848-ban. Mi magunk is mások vagyunk. Ma nem meghalnunk kell a hazáért, hanem tovább élnünk érte és éltetni azt. Ma teljesen mást jelent a hazaszeretet, mint akkor. A kisebbségben — és ezt nevezzük inkább kevesebbségnek, hiszen számbeli arányokról és nem erkölcsi vagy egyéb különbségekről beszélünk —  ma teljesen mást jelent a haza szó. Fiataljainknak, akik ma már csak március 15-én, október 6-án, augusztus 20-án vagy esetleg október 23-án hallják ezt a szót, valami poros, régi fogalomnak tűnik. Ma már mást jelent otthon lenni. Másképp tudunk együtt élni a többi Erdélyben vagy Partiumban élő nemzetiséggel. Mások a normáink, másképp oldunk meg helyzeteket. A globalizációval szinte már szükségünk sincs erre a fogalomra. Ma a forradalom és a haza nem egy fedetlen keblű, bátor, zászlót tartó női alak, mint a francia forradalomban. Ma a haza minden magyar család, minden magyar ima, minden magyar érzés, minden gulyásleves, minden párta, de minden ünnepnap és minden gyermek. Újra kell kontextualizálnunk. Segítenünk kell a gyermekeinknek megfogalmazni. És ha már tudjuk kik vagyunk, magyarok, és tudjuk mit jelent annak lenni, tehát ismerjük a múltunkat. Tudjuk hová tartozunk, egymáshoz és össze, akkor csak egy dolog van hátra.” – fogalmazott.

Verses-zenés ünnepi műsort adott elő a Szamos Diákirodalmi Kör, amelynek üzenete a szülőföldön való megmaradás fontossága volt, valamint verset mondott és énekelt Tóth Eszter, az egyházközség kántora.

A Petőfi Sándor-Szendrey Júlia-szobornál Marius Ovidiu Duma, Erdőd város polgármestere köszöntötte a résztvevőket, majd Magyar Lóránd parlamenti képviselő mondott beszédet.
„Ha azt mondjuk, hogy 1848-49, akkor minden magyar a szabadságharcra gondol. Ha nem is történészi mélységekben, de fel tudja mindenki idézni a legfontosabb eseményeket és a tizenkét pont sem idegen számunkra. Ez a szabadságharc, ez a forradalom, ez az évszám fontos a magyar nemzet számára, ahogy minden más nép és nemzet életében is vannak ilyen mérföldkövek, amelyek meghatározták nem csak a múltját, de sok esetben a jövőjét is. Biztos támpontok ezek, amelyekben kapaszkodóra lelhetünk akkor, ha éppen nem tudjuk, hogy merre is sodornak bennünket az egyre sűrűsödő események. 
Olyanok ezek, mint a szőlő mellé állított karók. Erőt adnak, ezekbe kapaszkodunk, ameddig az új hajtások sarjadnak ki, mert az élet mindig utat tör magának. S ha visszanézünk, akkor ezek a karók jelzik, hogy milyen hosszú és nehéz utat tettünk meg, s valahogy késztetnek is arra, hogy mi magunk is letegyük a saját karóinkat a történelemben, legyenek azok bármennyire kicsik is az elődeinkhez képest.  Visszanézünk és elönt bennünket a büszkeség, mert a szívünk mélyén érezzük, hogy magyarnak lenni már önmagában nagyságot jelent. 

Március 15-e nem azért emelkedik ki ezek közül az útjelző karók közül, mert sok vér folyt volna az utcákon. Ez az ünnepnap azért fontos, mert a magyar nemzet tagjai egymásra találtak. Együtt mertek álmodni, együtt mertek a szabadságra vágyni. Éppen ezért kell mi is százszor és ezerszer is egymásra találjunk. Ez a hagyatékunk. Ezek vagyunk mi. A hétköznapokban elönthet bennünket a keserűség és a kilátástalanság, de amikor fontos, akkor mindig kiegyenesedünk és megszólal a szívünkben a Himnusz, visszhangot ver a Nemzeti Dal, s érezzük, hogy a szülőföldünkön szól ez a legszebben. Mások éneke a hegyek között visszhangzik, a miénk szabadon száll az alföldi széllel. S ameddig nemzeti imánk szabadon szárnyalhat, addig biztonságban is vagyunk. Mert nagyon jól tudjuk, hogy csak az lehet szabad, aki biztonságban érzi magát. És csak az érezheti magát biztonságban, aki szabad. Aki aggódik a mindennapi megélhetése miatt, az nem lehet sem szabad, és nem is érezheti magát biztonságban. Ez az aggodalom, ez a félelem sajnos rányomta bélyegét a koronavírus óta eltelt három esztendőre. De van okunk a bizakodásra is. Az elmúlt két év azt mutatja, hogy van értelme küzdeni, az RMDSZ kormányzati eredményeinek köszönhetően kevésbé nehéz ez az időszak, mint amire számítottunk. Kormányon lenni biztonságot is jelent a magyar közösségnek, mert ameddig az egyik kezünkkel tüzet oltunk, addig mi a másikkal tudunk építkezni. Egy olyan országot, Erdélyt és Szatmár megyét építünk, ahol mindenki biztonságban érezheti magát, hogy szabadon szállhasson bármikor a magyar szó és a magyar ének hangja.” – mondta.

A megemlékezés a Petőfi Sándor - Szendrey Júlis szoborkettős megkoszorúzásával ért véget.

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON!