Nagy Zsuzsanna bogdándi otthonát hagyományőrző tájháznak is lehetne nevezni. Néhány év alatt összegyűjtötte a környékről és felújította azokat a kidobott tárgyakat, amelyek századokon át nélkülözhetetlen tartozékai voltak az ott élők mindennapjainak.

Azok, akik bemennek Nagy Zsuzsanna bogdándi házába, úgy érzik magukat, mintha egy falumúzeumban lennének. Szinte minden megtalálható ott, ami egy tizenkilencedik század eleji falusi háztartásban létezett. Az első kérdés, amit feltesznek a látogatók, az, hogy honnan van ez a sok értékes tárgy, és mi késztette Nagy Zsuzsannát ezek összegyűjtésére?

„Gyerekkoromban ezek a tárgyak mindennap használt háztartási eszközök voltak — meséli Nagy Zsuzsanna —, ezeket használtuk sütéskor, főzéskor, ezekkel volt berendezve a lakás, a szerszámok pedig a különböző munkák során használt eszközök voltak. Ahogy folyamatosan megjelentek a háztartási gépek, amelyek sok esetben megkönnyítették a háziasszonyok, de a férfiak munkáját is, ezek a tárgyak lassan-lassan háttérbe szorultak, kikerültek a használatból, azokat, amelyek fából készültek, sok esetben elégették, vagy átalakították más célokra. Én úgy kezdtem el a régi tárgyak gyűjtését, hogy 2001-ben volt egy súlyos műtétem, ami után nem végezhettem fizikai munkát, emiatt több időt töltöttem a televízió-nézéssel. Volt egy műsor, melyben bemutattak egy gyűjteményt, és elmondták, hogy azt milyen nehezen tudták összegyűjteni, legnagyobb részét Erdélyből, és milyen sokan járnak oda, hogy megnézzék ezt a kis falumúzeumot. Észrevettem, hogy ott olyan tárgyak vannak kiállítva, amelyek nálunk is megtalálhatók még itt-ott a padlásokon, az udvarokon és a gazdasági melléképületekben. Ekkor döntöttem el, hogy én is összegyűjtöm azokat a tárgyakat, amelyek még megmenthetők”.

Gyűjtőmunka

Nagy Zsuzsanna először a saját háza táján nézett körül. Régebben az idősebb emberek nem dobtak el mindent, még akkor sem, ha egy edény vagy bármi eltört, azt gondolták, hátha még jó lesz valamire. Ezért volt az, hogy a padlás, a kamra, a szín és az udvar egy része tele volt nem használt tárgyakkal. Amikor jött az újabb nemzedék, melynek tagjai már a gépiesedő világban nevelkedtek, igyekeztek megszabadulni a lomtól, azok gyerekei pedig már-már szégyellték azt, hogy szüleik és nagyszüleik olyan „elavult” tárgyakat használtak. Ma újra fordult a kocka, a népművészetet kedvelő, ez iránt érdeklődő fiatalok a sokáig „modern”-nek nevezett giccseket népművészeti tárgyakra cserélik a lakásukban. Sokan elcsodálkoztak azon, hogy amikor megjelentek a műgyűjtők, a falun élő ember számára meglepően jó áron vásárolták fel a régi bútorokat, konyhai eszközöket, egyszerű mezőgazdasági szerszámokat, nem beszélve a szőttesekről. Ma már nagyon sokan csodálják a magyarországi múzeumokban kiállított tárgyakat, de kevesen tudják azt, hogy azok nagy részét tőlünk vitték oda, és azok valaha mindennapos használati tárgyak voltak nagyszüleink és dédszüleink háztartásaiban.

Nagy Zsuzsanna maga is meglepődött, amikor saját háza padlásán sok értékes tárgyat talált, amelyek megtisztítása nem kis időt igényelt. Van egy olyan korsó is a gyűjteményében, amit sokáig arra használtak, hogy kékkövet hordtak vele a szőlőbe. Jó vastagon rászáradt a kékkő, de amikor véletlenül hozzáütötte valamihez, a száraz rézgálic-réteg lepattant, és megjelent az eredeti minta. Ennek a korsónak a letisztítása hetekbe került, de most az egyik legszebb darabja a gyűjteménynek, amit sokan csodálnak. Voltak olyan korsók is, amelyeket zsilettpengével kapargatott, hogy eltávolítsa róluk a lerakódást. Amikor már összegyűlt néhány darab, és látta, hogy jól mutatnak együtt, elindult a faluba, hogy összegyűjtse azokat a tárgyakat, amelyeket gazdáik pusztulásra ítéltek.

„Szinte házról házra jártam — számol be gyűjtőútjáról Nagy Zsuzsanna —, és kérdeztem, hogy kinek van olyan régi tárgya, amire nincs szüksége. Amikor láttam, hogy egyik-másik udvaron ott hányódnak a dolgok, megkérdeztem, hogy eladják nekem azokat? Sokan azt mondták: vigyed, mert úgyis csak lom az udvaron! ”

Egy karos padra mutatott, ami legféltettebb kincseinek egyike. „Ezt a padot megláttam valahol, szintén hányódott egy udvaron. Mondtam, hogy nekem úgy kellene ez a pad, mert engem kedves emlékek fűznek egy ilyen padhoz. Édesapám beteg volt, nem tudott már dolgozni, nehezen teltek a napjai. Egy ilyen pad volt a ház tornácán, amelyre leültünk, és beszélgettünk. Amikor ilyen padot láttam, mindig azok a beszélgetések jutottak eszembe. Amikor mondtam, hogy kellene nekem ez a pad, azt mondta a tulajdonosa: szerencséd van, mert fel akartam vágni a tűzre!” Ott van a szobában a karosszék is, amit ma már szintén nem használnak, ebben valaha a házigazda ült szabadidejében.

Háztartási eszközök

Járunk egyik szobáról a másikra, hogy minél több dolgot megnézhessünk. Mindenhez nem lehet hozzáférni, mert a szobákat nem lehet tágítani, de a régi tárgyak száma egyre nő. Körülbelül negyven szilke sorakozik a kaszteren és a szekrényeken. Mindnek megvolt a szerepe: lisztet, sót, zsírt, lekvárt és más élelmiszereket tartottak bennük. Ezen a vidéken sok volt a juh, a juhtúrót is besózva szilkébe gyúrták be, mert ott jobban elállt. Ott sorakoznak a csuprok, valamint a korsók, amelyekben vizet vittek a mezőre. Van egy kulacs is a gyűjteményben, ami azért értékes, mert ebben vitték a bort az úrasztalához, ezt mindig kölcsönkérte az, aki az úrasztali bort felajánlotta, de az volt a szokás, hogy teletöltve kellett hazavigye. Nem hiányzik a gyűjteményből a szenes vasaló sem, és annak elődje, a nyújtófa, amelyen mángorolták a ruhát, de ott vannak a mozsarak, amelyekben borsot, cukrot, paprikát stb. törtek. A krumplitörő is fából készült, mint sok más konyhaeszköz: a káposztadöngölő és a reszelő, a daráló helyett használt vagdaló. A falon ott van az ingaóra, melynek láncát reggel és este fel kellett húzni, de ott van a petróleumlámpa is és a szalmadíszek, amelyek úgy készültek, hogy aratáskor a búzaszálakat vázába tették száradni, és majd csak télen készültek el a díszek, amikor erre volt idő.

Kenyérsütés

Hetente egyszer vagy kétszer sütöttek kenyeret abban az időben, a kenyérsütéshez minden házban megvoltak az eszközök. A lisztet a lisztes szilkében hozták le a padlásról, amit majd megszitálva betettek teknőlábakra elhelyezett dagasztóteknőbe. Amikor úgymond „megtették a kovászt”, arra rátették a kovászfát, és letakarták egy szőttessel. A megkelt tészta a szakasztókosárba került, azzal vitték a sütőkemencéhez, ami szintén minden udvaron volt. A szénvonóval elhúzták a parazsat, majd a bevető lapáttal berakták a tésztát. Az elején a kemence lapjára helyezték a tésztát, később többen használtak fémtepsit. Nem maradt el a lángos készítése sem kenyérsütéskor, aminek legjobban a gyerekek örvendtek.

Mezei munka

A mezei munka határozta meg sokáig a falusi ember életét. A föld adta a kenyeret szinte minden ember számára, ezért a földművelés és az állattartás volt a fő foglalkozásuk az embereknek. Nagy Zsuzsanna igyekezett összegyűjteni nagyon sok olyan szerszámot, ami munkaeszközként szolgált egykoron, viszont a mai fiatalok számára ezek a tárgyak már nem sokat mondanak. Ilyen a hagymaszedő, a sarló, a kasza, a kapa, a gereblye, a csüllő, a sulyok. Mivel még nem voltak mezőgazdasági gépek, igavonásra lovakat, ökröket és teheneket használtak. Az udvaron ott van a járom, a szekérkerék és több olyan eszköz, ami nélkülözhetetlen volt a kisgazdaságokban.

Kenderfeldolgozás

Régen szinte minden családban termesztettek kendert és lent, hogy abból fonalat készítsenek a szövéshez. A kendervágás, a kenderáztatás, de általában a kender feldolgozása a legnehezebb munkák egyike volt. A forró napon vágták a kendert, miközben a kender is vagdosta a kendervágók testét és arcát. Nagy Zsuzsanna gyűjteményében megtalálható a kendertörő, a tégely, a pozdorjatiló, a motolla, a vetélő, a kerekesguzsaly, orsó, esztováta és minden, ami a kendervágástól a szőttes elkészítéséig szükséges. A megszőtt vászonból zsákokat, ruhadarabokat, asztalterítőket és lepedőket készítettek. Aratáskor a surgyét megtöltötték szalmával, amit ünnepek előtt majd felráztak. Az ágyat leterítették hímzett lepedővel, azt dunyhákkal és párnákkal felrakták két méter magasra, azt letakarták az ágyterítővel, a tetejére pedig hat színes párnát helyeztek.

Ünnepi asztal

Bogdándon a legnagyobb ünnep mindig a karácsony volt. Harminc éve még százhetven legény volt a faluban. Kötelező szokás volt, hogy minden lányt meg kellett kántálni, akinek volt szeretője, az később újra megkántálta azt. A legények két csoportra oszlottak: alszeg és felszeg. A két csoport a falu két szélétől indult, amire beharangoztak, mindkét csoport a templomhoz ért, és mentek istentiszteletre. Nagy Zsuzsanna azt is megmutatta, milyen volt a karácsonyi asztal. Elővette a szekrényből a kézzel hímzett abroszt, amivel csak a karácsonyi asztalt terítették le. Erre rakták a kakasdíszítéses tányérokat, a kakas itt is a nagycsütörtöki három kakasszóra figyelmeztet. A bor a karácsonyi kancsóba került, mellé tették a kalácsot, ezeket letakarták a komámasszony-kendővel. Kántáláskor nem a gazda, hanem a fő legény (általában ez egy idősebb és tekintélyesebb fiú volt) takarta ki a kancsót és a kalácsot, bort töltött, és verses köszöntőt mondott. Nagy Zsuzsanna gyűjteményében van egy 1913-ból származó asztalterítő, amit Nagy Ágnes készített.

Lakodalom

A házban külön helyet kapnak azok a tárgyak, amelyeket régen a lakodalmakkor használtak. A lakodalom előtt a vőfélyek beöltözve jártak hívogatni. Az esküvő napján a lakodalmas menet élén a lakodalmas menetelő haladt, őt követte a két vőfély, kezükben a vőfélypálcákkal. Utánuk mentek a násznagyok, majd a vőlegény a nyoszolyólányokkal, a menyasszony a nyoszolyóasszonyok között haladt, őket követte a násznép és a cigányzenekar. Régebben ilyenkor illett népviseletbe öltözni. Hogy milyen volt a lakodalmas menetelő, ottjártamkor azt is megmutatta Nagy Zsuzsanna, mégpedig úgy, hogy rám kötötte a gyűjteményében lévő szalagot, kezembe adta a színes menetelőbotot, akár diktálhattam is volna a lakodalmas menet ütemét — sajnos azonban Bogdándon is egyre kevesebb az esküvő, a fiatalok nagy része szétszóródott a nagyvilágban…

Ide kattintva még több képet nézegethet!

Elek György