Kovács-Pistuka Emőke nemrég került a szatmárnémeti Dinu Lipatti Filharmónia élére versenyvizsgával. Az alábbiakban eddigi pályafutásáról, valamint az intézmény működésére kidolgozott terveiről, elképzeléseiről és a zenekarral kialakított kapcsolatáról kérdeztük.

— Hol kezdte tanulmányait? Hogyan lett zenész?

— Kolozsváron születtem, itt folytattam tanulmányaim a Sigismund Toduţă Zeneiskolában első osztálytól érettségiig Kabdebó Soós Gertrúd tanítványaként. Ő szerettette meg velem a hegedűt. Nagyon szerettem táncolni, odafigyeltem a zenére, elkezdtem hangszert tanulni, és megfertőződtem tőle. Általában aki elkezd zenélni, egy idő után nem tudja abbahagyni. Tizenkét éven át tanultam hegedülni. Érettségi után elvégeztem a zenekonzervatóriumot; olyan tanáraim voltak, mint Ruha István és Béres Melinda. Az egyetemi éveim alatt tanítottam a zeneiskolában, rendszeresen együttműködtem a magyar opera zenekarával, amelyben helyettesítőként játszottam. Negyedévben — mivel Szatmárnémetiben jól fizettek — ide jártam kisegíteni, ugyanis itt nem volt elég zenész. Ez így van most is. Amikor elvégeztem a zeneakadémiát, 2002-ben ide szerződtem.

— Volt egy időszak, amikor egyfajta útkeresés jellemezte. Beszélne erről az időszakról?

— Nem békéltem meg az élettel, szerencsét próbáltam, egy sikeres versenyvizsga után a férjemmel elmentem Mexikóba. Ott egy nagyon híres zenekarban játszottam, és kisegítő tanárként tanítottam hegedűt és kamarazenét egy főiskolán. Másfél év után úgy gondoltuk, ez nem a mi világunk, hazajöttünk, s az ott szerzett tapasztalatok alapján úgy gondoltuk, hogy jó lesz nekünk Szatmárnémetiben. Ekkor ébredtem rá, hogy nem szabad abbahagyni a tanulást, és elvégeztem a mesterit ugyancsak a zeneakadémián, Béres Melinda osztályában.

— Mi késztette arra, hogy jelentkezzen a Dinu Lipatti Filharmónia menedzseri állására?

— Arra gondoltam, hogy én mint zenész és kamarazenekar-vezető — volt triónk és kvartett, mindenféle zeneformációval próbálkoztunk, jártunk óvodákba, templomokba, játszottam a Consonantiában, nagyon sok projektet elkezdtünk — az ötleteimmel tudom segíteni a filharmóniát. Ez a mozgatórúgója az egésznek. Nem szabad feladni, mindig kell csinálni valamit. Ha minket a zene éltet, akkor egy fontos tényező az, hogy tegyünk érte valamit. Hogy muzsikáljunk az embereknek, megszólítsuk őket a zene által. Mi nem beszélünk az emberekhez, hanem a zenével próbáljuk színesebbé tenni az életet.

— Tervei között szerepel a fiatalok zenei nevelése. Ezt hogyan képzeli el?

— Külföldön már rég természetes, hogy a gyerekek az iskolában zenét tanulnak, hangszereken játszanak, a családban együtt kamaramuzsikálnak a gyerekek és a szülők. Reméljük, hogy ez a szokás itt is elterjed, hatással lesznek a gyerekekre a leckehangversenyek, és egyre többen jönnek majd el a szimfonikus hangversenyekre is. A zeneszeretetre szeretnénk nevelni az új generációt, és szeretnénk elérni, hogy hozzák magukkal a családtagjaikat is. A zene nemesít.

— Mit tapasztal, a fiatalok körében van igény a komolyzenére?

— Sajnos jelen pillanatban a fiatalok nem járnak hangversenyre, sokszor azok sem, akik zenét tanulnak. Egy új generációt kell nevelni a zenekar és zenekedvelő közönség számára is. Nem lehet folyamatosan más városokból hozni zenészeket. Nagyon kevés olyan fiatal van, aki, miután végez a zeneakadémián, visszajön a szatmári zenekarba. Vonzóbbá kell tennünk a várost azért, hogy a fiatalok visszajöjjenek. Ez a zenekar célja is kell hogy legyen. A zenekar egyfajta színvonalat is nyújt a város életében. Mozgósítani kell a fiatalokat, hogy például egy templomi projektben, ahol nincs nagy tér, egy jó kamarazenekar koncertezzen. A barokk zenét többnyire kamarazenekarok játsszák, ezek általában udvari zenének voltak írva. Az a célunk, hogy bárhova eljusson a komolyzene. Sajnos Szatmárnémetiben arra sincs igazán igény, hogy kvartetteket hívjanak meg rendezvényekre. Erre is rá lehet szoktatni az embereket, hogy igényt tartsanak a komolyzenére.

— Egy időben nagy sikert aratott a diákok körében a Péterke és a farkas. Ez a darab műsorra kerül még?

— Sokat játszottuk a Péterke és a farkast, ami egy nagyon jó mű, sok hangszert meg lehet szólaltatni benne. Van egy Stefania Titeica nevű, Münchenben élő, romániai származású hegedűművész, ő a leckehangversenyekből doktorált. Tőle kellene megvásárolni az anyagot, ő leckehangversenyeket ír kisebb formációkra, és interaktívan, a gyerekekkel beszélgetve mutatják be a hangszereket, bizonyos állatokat utánoznak a hangszerekkel, és meséjük van ezeknek a negyven-ötven perces koncerteknek. Ahhoz, hogy az ember élvezze a zenét, meg kell hogy értse. A sem elképzelhetetlen, hogy együttműködjön egy kamarazenekar és a bábszínház. Ez akkor lehetséges, ha van egy zeneszerző, aki a bábosokkal együttműködve ír zenét.

— Sokan kíváncsiak arra, hogy a nevében használt Pistuka előnévnek mi a története.

— A Pistuka előnév onnan van, hogy édesapám kalotaszegi származású, ahol nagyon sok a Kovács, ezért próbálnak megkülönböztető neveket adni. Dédnagyapámat Pistukának hívták, ezt a megkülönböztető nevet vette fel apám. Én nagyon büszke vagyok a Pistuka névre. Fontosnak tartom a családot. Nőként nem könnyű zenélni, egy zenekart vezetni, gyereket nevelni, de sokat segít a férjem. Mindenre lehet, mindenre kell időt szakítani, és akkor jól mennek a dolgok. A zenész munkája hivatás, itt nincsenek hétköznapok és ünnepnapok. Fontos azonban, hogy a zene ne menjen a családi élet rovására.

Elek György