Balaskó Balázs, a szatmárnémeti Aurel Popp Zene- és Képzőművészeti Líceum zenetanára pályájáról, a fiataloknak a komolyzenéhez való vonzalmáról, a zeneoktatás lehetőségeiről, valamint a klasszikus, a népi és a modern zene összefüggéseiről beszélt portálunknak.

— Szatmárnémeti születésű és erősen Szatmárnémetihez kötődő zenész vagy, aki megpróbálja beérni az itteni körülményekkel, és az itteni lehetőségek között igyekszik kibontakozni. Milyen utat tettél meg a belvárosi otthontól a kolozsvári egyetemen keresztül a zeneiskoláig?

— Szatmárnémetiben születtem. Az első négy osztályt a szatmárnémeti 10-es számú Általános Iskolában végeztem Lozán Olga tanító néni keze alatt. Már kisgyerekkoromban észrevették rajtam, hogy vonzódom a zongora iránt. Nem próbálta senki megszerettetni velem, én magamtól közeledtem hozzá. Amikor ezt szüleim észrevették, vettek egy bécsi zongorát, azon kezdtem el gyakorolni. Ötödik osztálytól már a zeneiskolába jártam, ahol Kiss Tünde volt a zenetanárom. Ő sem úgy tanított, hogy megkövetelt dolgokat, hanem rövidebb lélegzetű, fülbemászó dallamú, és könnyen játszható, közkedvelt darabok megtanulására ösztönzött, ami megszerettette velem a hangszert és a klasszikus zenét. Hamarosan részt vettem versenyeken is, amelyeken jó eredményeket értem el.

Zenei pálya

— Ekkor már biztossá vált, hogy zenész leszel?

— Volt egy törés, ugyanis kilencedik osztályba a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumba kerültem. Ekkor egy kalandos időszak következett, ugyanis áthelyezéssel mentem el a kolozsvári zeneiskolába, majd újra visszajöttem a Kölcseybe. A kolozsvári időszakban Papp Tibor zenetanár tanítványa voltam, akit nagyon kedveltek a diákjai. Ő készített fel az egyetemre, ahova sikeresen felvételiztem. Szép évek következtek, Csíky Boldizsár volt a tanárom, akitől nagyon sokat lehetett tanulni, és igyekeztem kihasználni a lehetőséget. Abban az időben nem volt könnyű bejutni a zeneművészeti főiskolára, és nem sokan mondhatták el, hogy Csíky Boldizsártól tanulhattak. Már a főiskolai évek alatt sokat koncerteztem, sokszor beugrottam olyan szólisták helyett, akiknek valami problémájuk akadt. Én ezt akkor természetes dolognak tartottam, nem láttam benne semmi különlegességet. Úgy éreztem, azt csinálom, amit megkövetel tőlem a szakma. Ha megkerestek és felkértek, hogy játsszak, játszottam, ezt teszem ma is.

— Mi történt a főiskola után?

— A főiskolát 2004-ben végeztem el, hazajöttem, azóta az Aurel Popp Zene- és Képzőművészeti Líceum tanára vagyok. Én sohasem álmodoztam nagy dolgokról. Nem vágytam elmenni azért, hogy máshol esetleg nagyobb sikereket érhetek el. Lehet, hogy egy nagyvárosban vagy külföldön több a lehetőség, könnyebben jön a siker, de nekem meggyőződésem az, hogy ott is ugyanúgy meg kell küzdeni mindenért, mint itt — ha nem jobban —, és azt is vallom, hogy azok, akik máshol értek el eredményeket, az alapokat itt tették le.

Tanárkollégák

— Milyen volt az iskolában a fogadtatás? Mit jelentett az, amikor az egykori tanárok lettek a kollégák?

— Nagyon érdekes az, amikor a tanáraimból kollégák lesznek. Első benyomásként nehézkesnek tűnik, idegenkedik a helyzettől az ember, de valami nagyon jó érzés az, amikor a tanárkollégák jönnek oda hozzám, éreztetik, hogy befogadnak, hogy biztatnak és bátorítanak.

— A tanári munkád mellett sok helyen fellépsz zongoristaként és orgonistaként, kórusokkal vagy szólistaként. Ez egy kis kiruccanás a szakmából, vagy felkérnek és nem tudsz nemet mondani?

— Is-is. Vagyis: természetesen szeretek kipróbálni mindent, amit csak lehet. És szeretem is. Bizonyára, ha nem szeretném, nem vállalnám el, hogy fellépjek bizonyos rendezvényeken. Egyszer az történt, hogy egy nagyon színvonalasnak tűnő koncertre készült a Dinu Lipatti Filharmónia. Két dél-koreai zongorista volt a szólista, akik közül az egyik nem jöhetett el, mert nem kapta meg a vízumot. Engem kértek fel, hogy helyettesítsem. Két zongorán játszottunk, de az egyik volt a szólista, a másiknak csak kisebb szerep jutott. Én mondtam a dél-koreainak, hogy legyen ő a szólista, hiszen ő a vendég. Ő azt mondta, játsszam csak én a szólót. Erre a koncertre nagyon büszke vagyok, hiszen alig volt időm felkészülni, mégis tökéletes volt. Ez csak egy eset, de többször voltam beugró.

Kórusokkal együtt

— A kórusokkal történő fellépés külön felkészülést igényel?

— Több kórussal dolgozom együtt, és több felállásban. Orgonista vagyok a Kálvária-templomban, amit nagyon szeretek. Egyre több rendezvényt szerveznek itt, nagyon sok rendezvény hagyományossá válik, és évente megrendezik. Amúgy a Kálvária-templomnak én vagyok a kulturális és zenei referense, ami azt jelenti, hogy én készítem elő a zenei műsorokat. Ezek mellett gyakran lépek fel a Szatmári Református Egyházmegye Lelkipásztori Kórusával és az azt kiegészítő, református gimnáziumbeli gyerekkórussal. Higyed Gyöngyi karnagy egy érdekes újítást vezetett be, vagyis a kórusművek közé beiktat néhány hangszeres művet, és ezáltal nem olyan egyhangú a műsor, jobban leköti a figyelmet, és egy kicsit ellazítja a hallgatóságot, mert változatosabb a műsor.

— Milyen a kapcsolatod a Dinu Lipatti Filharmóniával, lesznek-e ott koncertjeid?

— A filharmóniának van zongoristája, nincs szükség rám rendszeresen, de én amúgy is el vagyok foglalva az iskolában, a kórusokkal és az egyéni fellépéseimmel. Amint már mondtam, én nem törekszem arra, hogy sokat szerepeljek, de van annyi meghívásom, hogy elfoglaljam magam.

Hagyományőrzés

— Gyakran látunk hagyományőrző rendezvényeken. Szívügyednek tartod a hagyományőrzést, vagy azért vállalod a fellépéseket, hogy eleget tegyél a meghívásoknak?

— Szívügyemnek is tartom, mert nyilvánvalóan a hagyományápolás minden fiatal feladata. Sajnos, ezt nem sok fiatal gondolja így. Nagyon szívesen veszek részt az ilyen rendezvényeken, mert úgy érzem, ennyivel én is tartozom, nem teszek mást, mint azt, ami a rám eső rész. Ezzel nemcsak a hagyományokat ápolom, hanem erősítem a magyarságtudatát azoknak, akik rész vesznek azokon az előadásokon. Liszt, Bartók és más magyar zeneszerzők műveit játszom. Ezeken a rendezvényeken vannak, akik népi vagy modern zenét játszanak, ez nem az én asztalom, de megtiszteltetésnek veszem, ha elhívnak oda.

— Hogyan viszonyulnak a fiatalok a klasszikus zenéhez?

— Embere válogatja. Azok a fiatalok, akik olyan családokban nőnek fel, ahol gyakran hallanak klasszikus zenét, ahol megszokott az, hogy elmennek koncertekre, ott kialakul egyfajta igény a komolyzene iránt. Ahol ez nincs meg, ott már nehezebb. Ott már az a kérdés, hogy a gyerek mennyire fogékony. A zeneiskolába olyan gyerekek járnak, akik mielőtt oda kerülnek, átmennek egy szűrőn, aki átmegy, az már tud valamit, és van tehetsége, kifinomult a hallása. A zeneiskolában hallás nélkül nincs mit keresni. De így is kevés olyan gyerek van, aki magától elmegy a koncertekre.

Zeneoktatás

— A gyereket lehet-e irányítani, befolyásolni, hogy megszeresse a zenét?

— Lehet és kell is, csak azt észrevétlenül kell tenni, erőltetni nem szabad. Vannak olyan koncertek, amelyek direkt a fiatalokra várnak. Ilyenek a filmzene-koncertek és a könnyebb műfajok. Ezekre a koncertekre oda lehet csalogatni a gyerekeket, ha ezeket megkedvelik, elmennek olyan hangversenyekre is, ahol már „komolyabb” műfajok szerepelnek műsoron.

— Mi van azokkal a gyerekekkel, akik nem zeneiskolába járnak? Azokkal nehezebb megkedveltetni a zenét?

— Vannak zeneszeretetre nevelő osztályok más iskolákban is. Ilyen például a Higyed Gyöngyi hatodik osztálya a Református Gimnáziumban. Az itt tanuló gyerekek nagy része a zeneiskolából ment át. De biztos vannak más zenetanárok is, akik komolyan veszik a munkájukat. Sokan visszaélnek Kodálynak azzal a mondásával, hogy a zene világnyelv, és azt állítják, hogy a zenetanárnak nem feltétlenül kell beszélni a magyar nyelvet. Nekem az egyetemen nem volt problémám abból, hogy románul tanultam — nem volt magyar kar —, hiszen az órákról mindig arról beszéltünk, amit én már tudtam, azt csak fejleszteni kellett. Nem volt semmi olyan, amit nem értettem meg. Más kérdés ez a kicsik esetében. Őket többet kell nevelni, tanítani, és a népdaloktól kell elindulni. Ott elkerülhetetlen a magyar nyelv ismerete. A gyerekkel olyan kapcsolatot kell kialakítani, hogy várja a zeneórát, és ne unja azt.

Milyen irányba?

— A modern zene szinte egyenlő távolságra van a népzenétől és a klasszikus zenétől. Hogyan lehet egy mai gyereket úgy nevelni, hogy ne csak a modern zenét hallgassa, hanem a népzenét és a klasszikus zenét is?

— Mindenképpen úgy, hogy kisgyerekkortól úgy kell nevelni. Én sem szeretek mindenféle zenét. A jó zenét szeretem. Nem azért hallgatom a klasszikus zenét, mert zenész vagyok, és az a dolgom, hogy azt hallgassam. A klasszikus zenében is több stílus van, lehet válogatni. Főleg most, hogy divatban van a népi, a klasszikus és a modern zene keveredése. Nem új keletű dolog ez, de divatját élik a feldolgozások. Érdekes, hogy egyre gyakrabban ültetik dzsesszbe a keleti és a cigány zenét.

— Milyen irányba halad a zeneoktatás?

— Nem látok jövőt a zeneoktatásban. Az, amit én látok a zeneiskolában, az nem más, mint az, hogy a vezetőség mindent megtesz a jó körülmények és feltételek megteremtéséért. Jó tanárok is vannak, de mindez nem elég. Sok akaraterőre lenne szükség a diákok részéről, mert akarással és jóindulattal lehet eredményeket elérni. A jövőben az oktatásban — mint minden más területen — az lenne jó, ha mindenki azt csinálná, amihez ért. Ilyen egyszerű az egész.

Elek György