Kiss Barna az elmúlt években a Villon Trió frontembereként koncertezett legtöbbet Magyarországon és Erdélyben, idén pedig vadonatúj formációjával, az Utcazenekarral is bemutatkozott. A hétvégén Szatmárnémetiben lépett fel, az Utcazene Fesztivál keretében.

Kiss Barna szakmai önéletrajza igen színesre sikerült. Nem számít, hogy a Vígszínház deszkái, a NEMADOMFEL sérült embereket segítő tábor erdei színpada vagy az Edda művek előzenekaraként zenél, a lényeg, hogy zenélhessen.

Az Utcazenekar számára egy amolyan „szerelemzenekar”, ahol kompromisszumok nélkül teheti azt, amit 10 éve megálmodott…megzenésített verseit hozza színre úgy, ahogy épp jólesik… ahogy épp alakul… minden előadáson egy kicsit másképp… Weöres Sándor, Petőfi Sándor, Francois Villon, József Attila, Faludy György, Mészöly Dezső megzenésítései és saját versei teljesen új, akusztikus hangszereléssel hangoznak el hegedűvel, szájharmonikával, s különleges húros hangszerekkel. A csapat tagjai Magyarországon sokat koncertező, elismert muzsikusok, akik az évek során Magyarország legnagyobb művészeivel koncerteztek együtt.

Szatmárnémetiben hatalmas rajongótáborra tett szert az évek során, az alábbiakban vele beszélgettünk.

— Ennyi mindennel foglalkozol. Hol van Kiss Barna a művész, az ember, valahol félúton a rocker és a NEMADOMFEL között?

— Nem vagyok rocker. Legalábbis nem érzem magam annak. De ha az lennék, akkor a NEMADOMFEL-ben is nyugodtan lehetnék, hiszen alapvetően a NEMADOMFEL is egy rockzenekar. Sérült énekesekre épül, akik úgy éneklik a rockzenét, hogy néha mégis kedvem támadna rockernek lenni, de azt hiszem a klasszikus értelemben vett rockerség valahol a 90 évek közepén elveszett. Megváltozott a világ, átalakult a „lázadósdi”.

— Mióta zenésítesz meg verseket?

— 12 éve foglalkozom Villon-balladákkal. Faludyval kezdtem. Gyuri bácsi támogatása nagy hátszelet jelentett, s bár nem minden megzenésített vers szerzőjével tudtam egyeztetni, a Faludy átköltéseket Mészöly Dezső, Vas István, József Attila és Weöres Sándor fordítások követték, melyekkel párhuzamosan a Petőfi-műsorunk is egyre népszerűbbé vált.

— Honnan jött az ötlet, hogy ezt a rétegműfajt válaszd zenekarod stílusának?

— Soha nem érdekeltek a trendek. Ha szívemhez közelebb lennének a trendek, akkor azok mentén dolgoznék. Az érdekel, hogy mi tesz boldoggá, hogy a közönségnek mit tudok egészen őszintén közvetíteni, s hogy minden zenével töltött percben valamilyen értéket teremtsek. Soha nem hakniztam és nem vendéglátóztam. Nem zenélek azért, hogy mások táncoljanak.

— Kiknek szólnak ezek a dalok és mi a legmegfelelőbb környezet egy ilyen fellépéshez?

— Bárkinek szólnak a dalaim. Bárkinek, aki azonosulni tud mondanivalójukkal. Azoknak, akik saját életükre találnak a sorok között. Különös jelenség, de egészen bizonyos, hogy ahogy távolodunk Budapesttől, egyre nyitottabb és értőbb szemek tekintenek vissza a közönség soraiban.

— Hogyan kerültél kapcsolatba a NEMADOMFEL-lel és Böjte Csabával?

— A NEMADOMFEL Együttes tulajdonképpen egy amolyan „egyszálgitáros utcazenekar” volt, amikor 10 éve találkoztunk. Azt gondoltam, hogy ezt lehetne sokkal jobban, sokkal nagyobb formában. Böjte Csabával legelső Budapest Arénás jótékonysági koncertünk kapcsán kezdtünk el együtt dolgozni. A koncert bevételéből épülhetett fel a csíki új árvaház.

— Milyennek látod a mai magyar zenei világot? Mi a helyzet az élő zenével és a playback-kel?

— A Világ attól haladhat előre, ha mindenki legjobb tudása szerint tiszta szívvel teszi a dolgát és nyitott lélekkel áll a közönség elé. 11 éve nincs televízióm, de úgy hallom, ez egyelőre nem minden előadónak sikerül. Én nem akarok nagy dolgokat véghezvinni. Én nem gyártok gigaprodukciót. Nekem egy kis utcazenekarom van, amelynek tagjai világ életükben ezt szerették volna csinálni, amit most csinálunk. Ha 1000 ember előtt tesszük, úgy is jó, ha 10 ember előtt, úgy is jól érezzük magunkat. Nem az a lényeg, hogy hány ember tapsol, hanem, hogy hányan értik, hogy mit szeretnék elmondani a dalszövegeimmel. A playback-ről nincs véleményem, mert nem értek hozzá. Én akkordokat ismerek a gitáromon és ezeket rakosgatom egymás után.

— Kit tartasz mentorodnak, mi az az út, amit kiválasztottál magadnak?

— Nem gondolkodom azon, hogy milyen dalokat írjak. A dalok saját magukat írják meg bennem, én csak épp nem akadályozom meg, hogy megszülessenek. Vannak persze professzionális dalszerzők és előadók, akik erőt adnak, ám nem feltétlenül hasonló műfajban, mint amiben én mozgok. Michael Jackson, Sting, Presser Gábor vagy épp a Toto zenekar megkerülhetetlen etalonok.

— Milyen jövőképed van? Hogyan látjuk 20 év múlva Kiss Barnát?

— Minden bizonnyal ugyanígy. A magánéletem eddig is láthatatlan volt, s ha időközben nem költözöm össze Pink-kel, akkor minden bizonnyal ezután is láthatatlan marad. Zenei tekintetben nincsenek nemzetközi terveim, sem világmegváltó vágyaim. 10 éve, amikor elkezdem, csak zenélni szerettem volna. Ez ma sincs máshogy, s nem hiszem, hogy az elkövetkező 20 évben változhatna. Ha egyre nagyobb színpadokra hívnak majd, megköszönöm, ha egyre kisebb színpadokra kapok meghívást, azért is hálás leszek. Szeretetet és energiát akarok átadni a közönségnek. Nem a mérete, hanem a minősége a lényeg.

— Már több alkalommal léptetek fel Szatmárnémetiben, milyennek érzitek a város zenei atmoszféráját?

— Udvariasságból soha nem válaszolok ilyet, de kétségtelenül egy kulturális csomópont A szélrózsa minden irányából érkeznek fiatalok, akik céltudatosak, tudják, hogy mit szeretnének az Élettől, s ha megérkeznek az előadásainkra, céljuk van vele, nem a szél sodorja őket hozzánk. Értik, hogy miért jöttünk és készek befogadni azt, amit át szeretnénk adni. Kicsit olyan, mint ha hazaérkeznénk. Nem sok ilyen hely van Magyarországon. Erdélyben ennél sokkal megnyugtatóbb a helyzet.

Némethy Norbert