Az október 6-i főhajtás hagyományos helyszínén, a Zárda-templom előtt gyűltek egybe pénteken délután az emlékezők — annak a római katolikus  tábori lelkésznek az emléktáblájánál, akit Hám János püspök szentelt pappá, aki tervbe vette az isteni szeretetről elnevezett zárdaszüzek szatmári letelepítését és aki a Zárda-templom munkálatait felügyelte.

Gonzeczky János 1844-től mezőhegyesen teljesített lelkészi szolgálatot, s négy évvel később, már a kezdetektől a forradalom pártjára állt, amiért a településen lévő, császárpárti tisztek és legénység gyakran panaszkodott is. Gonzeczky 1848 decemberében elhagyta a misék végéről a császárért való imádkozást, amit egy hazafias imádsággal váltott fel, 1849. január elején a szószékről felolvasta Kossuth december 22-ei kiáltványát, amelyben Magyarország népeit általános népfelkelésre szólítja fel, februárban egy szentmisén úgy nyilatkozott, hogy „átkozott legyen az, aki az osztrák dinasztiának engedelmeskedik”, április végén pedig a szószékről kihirdette a függetlenségi nyilatkozatot, majd egy beszédében kiemelte Magyarország függetlenségének fontosságát. Mindezek tükrében nem meglepő, hogy a lelkész 1849. augusztus 6-án és 7-én még egyházi szolgálatait végezte, majd ezt követően elfogták és letartóztatták — Gonzeczky és más lelkészek esetében elsősorban a felségsértő beszédek és cselekmények elkövetését vizsgálták a bíróságok, amit halállal büntettek. Ügyében Hám János püspök is közbenjárt  Haynaunál, s bár a táborszernagy átvette ugyan a kegyelmi kérvényt, de Gonzeczky életét nem volt hajlandó megmenteni — 1849. október 8-án hajnalban, a mindössze 45 éves lelkésszel sortűz végzett.

A megemlékezés a Szózat eléneklését követően ökumenikus imával folytatódott: „Nagyobb szeretet nincs annál, mint aki életét adja barátaiért, életét adja a földért, amit a gondviselés rá bízott. Adj csüggedés nélküli szívet a jóért való küzdelemben.” — mondta ft. Seffer Dániel Antal, főesperes, római katolikus lelkész, emlékeztetve arra is: nem csak az áldozatokra és veszteségekre kell emlékeznünk, hanem próbáljuk a tettek üzenetét is megérteni, hiszen a szabadságért való küzdelem soha nem hiábavaló és szeretteinkért soha nincs túl nagy áldozat. Nt. Kiss József, esperes-helyettes, református lelkipásztor Eszter könyvének soraira épített imájában azokra emlékzett és emlékeztetett, akik a legdrágábbal: életükkel fizettek a haza oltárán.

„Nem csak arra a tizenhárom nemes, életét egy szent célért áldozó férfira gondolunk ma, kiknek neveit fiaink és lányaink is megtanulják, hanem egy olyan kort idézünk fel, amikor elrettentő példaként kellett meghaljanak azok, akik a magyarok felszabadításáért küzdöttek. A vértanúk a hőseink, akik túl tudtak lépni az önös érdeken és látták a nemesebb célt. A szabadság hajtotta a vérüket a csatában, az áldozatkészségük állította csatarendbe azokat is, akik születésüknél fogva nem voltak magyar nemzetiségűek. S akik halált mértek rájuk, nem tudták, hogy az embert ölték meg csupán, az eszmét nem” – fogalmazott beszédében Magyar Lóránd parlamenti képviselő. Mint kiemelte,  a magyarokat és a velük szövetkezőket az eszme vitte előre: szabadság, testvériség, egyenlőség. A szabadság, amely azt jelenti, hogy nem élünk sem ünnep-, sem hétköznapokon elnyomásban. A testvériség, amely azt jelenti, hogy minden Isten teremtette nemzetet testvérünkként kezelünk. Az egyenlőség, amely azt jelenti, hogy megtanítunk mindenkit arra, a jogos kéréseinktől nem szabadna félniük, hiszen azokkal nem tőlük akarunk elvenni valamit, őket nem csorbítják a nekünk jutó jogok, mindössze egyenlők leszünk Isten és ember előtt, ahogy az írva van.

„Ez a főhajtás legyen más, mint a korábbi években. Belül keressük meg  szívünkben a tüzet, a mindennél fontosabb szabadságvágyat, s hagyjuk, hogy ez a tűz vezesse hétköznapjainkat, mert azok csak így válhatnak jövőre ünnepnapokká. S ha megvan a tűz, megjönnek a tettek is, az egymáshoz csatlakozás vágya, a közös szívdobbanás ideje. Ha mást nem adtak volna nekünk a vértanúk, csak a hitet, már az is felbecsülhetetlen hagyaték lenne. Ezt a hagyatékot elpocsékolni nem áll jogunkban.” – hangsúlyozta zárógondolatában.

Bors Hajnalka Faludy György Október 6 című versének szavalatát követően Póti Eduárd történelemtanár, a Református gimnázium igazgatója és a Szent István Kör elnöke a rá jellemző kötetlen, figyelmet megragadó stílusban tartott rövid történelmi összefoglalót a 174 évvel ezelőtti eseményekről, a magyar történelem lesötétebb lapjairól, amelyet nem tintával, hanem vérrel írtak. Mint felidézte, a megtorlás, a kivégzések már 1849 januárjától napirenden voltak, hiszen a Magyarországra bevonuló császári csapatok egy-egy ütközet után, rögtönítélő eljárást követően számos esetben  végeztek ki polgári személyeket, viszont Haynau színre lépését követően a megtorlás módja megváltozott — az elrettentés volt a cél, hogy a magyaroknak még egyszer eszükbe ne jusson a császár ellen lázadni. 130 halálos áldozata lehetett a megtorló akcióknak, többszázan börtönbüntetést kaptak, a kényszerbesorozottak száma pedig meghaladta a 40 ezer főt. 
„Mit üzenhetnek a mának a 174 évvel ezelőtti események? Azt, hogy az önkény és az igazságtalanság mellett soha nem lehet, soha nem szabad szó nélkül elmenni. Ehhez azonban közösség kell, amelynek tagjai mindannyian tesznek egy közös ügyért a maguk helyén. Emelt fővel kell vállalni a felelősséget tetteinkért! ” — hangsúlyozta, majd zárásként Gonzeczky János imájából olvasott fel egy részletet. 
A főhajtás hagyományosan a  Gonzeczky-emléktábla megkoszorúzásával zárult. 

Szabó Kinga Mária 

SZÓLJON  HOZZÁ FACEBOOKON!