László Zita, a szatmárnémeti Harag György Társulat színművésze és Hencz József zeneszerző-karnagy az Ács Alajos Játékszínben mutatta be a Bekötött szemmel című zenés-verses műsort. Az előadás előzményeiről és annak utóhatásáról a két művészt kérdeztük.

— Hogyan jött létre ez a műsor, mikor született meg a gondolata? — tettük fel a kérdést László Zitának.

— Volt egy előadásunk, amit 2010-ben készítettünk: a Melengető, belőle született meg a Bekötött szemmel. A Melengetőt templomi környezethez szabtuk, ennek megfelelően válogattuk össze az anyagát. Lényegi szempont volt, hogy megszólítsa az embereket. Bejártuk vele három ország különböző helyszíneit, Szászrégentől kezdve Magyarországon át az Észak-Vesztfáliát Münster városáig, sok hálás nézővel találkoztunk. Jelen esetben megőriztük a Melengető törzsanyagát, átszerkesztettük, kivettünk, hozzáadtunk, így született egy új anyag, új tartalom, új előadás. Az ember, a művész nem hunyhat szemet olyan társadalmi, politikai aberrációk fölött, amilyenek ma is itt vannak körülöttünk. A háború, a felvállalt gyilkolás olyan érthetetlen problémája az emberiségnek, amitől nem lehet eltekinteni, érintettük ezt a kérdést is. Visszakacsintottunk a Nagy László-estre is néhány vers, dal erejéig, így éledt újjá a Versben bujdosó, ez a „soha nem lehet elégszer mondani”-költemény, és még néhány kedvenc. Mivel adott volt a színházi környezet, ebből természetesen adódott az is, hogy a színész megmozdul a térben, bejött pár díszletelem, fény, kellék, és a pódium-estből hétfőtől péntekig versszínházi előadás született. Azt hiszem, az életben fontos, legalapvetőbb kérdések vannak érintve benne, minden leheletfinoman.

— Mi adja a hangulatát ennek a műsornak?

— Szőcs Géza-Hencz József Esti imája üti le az alaphangot, ez a befelé forduló ima, ami nem önmagáért könyörög, nagyvárosaink neve szerepel a fohászban, meg az, hogy „legyen testvér belőlünk”, meg Jézus-óhajtásunk.

Balassi-Hencz: A bujdosó könyörgése a zárszó, ami szöveg szerint befelé forduló, egyébként mindenki felé szól, kiteljesedve a közönség szívében. A két könyörgés olyan témákat zár keretbe, mint szerelem, társ, társtalanság, felelősség, béke és az Istenhez való viszony kétségei, szépségei, de megszólítjuk benne a falevelet, a felhőt is, hogy ússzon hozzánk, hátunkról mossa le a port... Hát ilyen ez az előadás. Amennyiben mai időben ember van, akit megérint a szép, akkor igen, időszerű. Persze, nem csak ezért... Az emberi szívnek azon tájékait célozzuk, ahol a szép és a jó iránti érzék s szándék minden egyes emberben jelenvaló, még akkor is, ha azt ő maga sem tudja. (Vannak, akik felvállaltan hiszik, hogy gonoszok.) Azok a remekbe szabott gondolatok, melyeket a versanyag szerzői megjelenítenek, örök érvényűek, ezért az előadás, igen, időszerű. Egyszerű. Szeretetre minden időben szükség van. „Szeretet nélkül őrjöngeni kell” — ezt mondja Hamvas. És ez az előadás, azt hiszem, szeretetből született, meg szépségből, mert magán hordozza — úgy mondanám — a szeretet állapotjegyeit. Többféle állapotában tetten érjük: kezdve a játékos, gyerekes szeretettől, át azon, hogy félünk, nehogy viráglétünk csalánná változzon, hogy a jó szándékú embernek meg kell tébolyodnia látván, mi lett abból, amit szeretetből a világra hozott, el egészen addig, hogy a szeretetre éhes, békét kiáltó ember hitelessége kérdésessé válik, a szintén békéről szavaló költő elmeállapota megkérdőjeleződhetik.

— Mit akarnak üzenni ezzel a műsorral a nézőknek?

— Hangsúlyozni próbáltuk az egyéni felelősséget, az alkotói felelősséget abban a világban, amikor már nemcsak a fogyasztói társadalom elbutító fogásai vagy az elidegenedés jelenségei fenyegetnek, hanem a háború hozzánk térben és időben igen közeli jelenvalósága is riogatja mindennapjainkat. Ilyen problémákat érintünk, miközben a felhőhöz énekelünk és balladát zengünk a három szegény falevélről, akiket sárba sodort az őszi szél. Lassan az is időszerű. Hamarosan itt az ősz. Egy dolgot egy színésznek soha nem szabadna elfelejteni: a reflektorfény nem azért van, hogy magát a színészt tegye jól láthatóvá, hanem azt, amit a színpadról közvetít. A fény a színpadon jó esetben a tartalmat erősíti, nem a felszínt. Soha nem én vagyok a fontos, aki a színpadon vagyok, hanem az, amit csinálok. És az, akinek csinálom. (Persze néhányan, színészek, akik Hatházi András „beavató” kurzusán részt vettünk, tudjuk, hogy ez így mégsem egészen igaz, mert az „én” a legfontosabb mégis, de az az én egy másik én. Nem ego. Igaz-én. Ha nem ebből az igaz-énből indul minden, a tartalom nem születik meg, nem igaz. A közönség be van csapva.) Az alkotó felelőssége szerintem abban áll, hogy hangot ad, megfogalmazza korának, társadalmának torzultságait, történjék ez versben, rajzban, zenében, akármiben. Az előadó alkotói felelőssége a már mások által megfogalmazott tartalmak felkutatásában, újrafogalmazásában és közvetítésében van. Az igaz alkotó komolyan veszi feladatát. Anélkül a művészet bohócokat termel csupán. Kell az is, de nem elég.

— Hogyan hatott az előadás a közönségre, mennyire volt az befogadó?

— Érzésem szerint maximálisan. Mitőlünk nem először találkozik a szatmári közönség effajta, vers és zene ölelkezésével megrajzolt előadással.

Egy szűk réteg gyakori rendszerességgel látogatta a korábban különféle alkalmakra elkészített műsorainkat, ahol ugyanez a vers-zene szerkezet volt jellemző. Ez a közönségréteg már tudta, mire jön be. (Hozták a zsebkendőt. A szépet nem lehet könnyek nélkül...) De ott volt a Nagy László-est, a Hószakadás a szívre — első találkozásunk a stúdió-közönséggel —, amely összes munkánk közül a legjelentősebb, itt a vers és zene az előadás teljes folyama alatt ölelkezik. A Hószakadás a szívre lehengerelte az értő, ráérző közönséget. Erős előadás volt. Akit megragadott, az nyitott szívvel, kellemes várakozással, nagy örömmel jött el ma is. Erőteljesen érezhető, hogy a Bekötött szemmel-t ugyanaz a „tettes-páros” követte el. A Nagy László-estet nem lehet semmivel felülírni, a Bekötött szemmel a Nagy László-est kistestvére. Könnyedebb, kedves, ám lényegét, üzenetét tekintve kicsit sem jelentéktelenebb kérdéseket vet fel.

Vers és zene

— Egy zenés versműsor összeállításakor milyen szempontok szerint történik a versválogatás? — kérdeztük Hencz Józsefet?

— A versválogatás valahogy úgy néz ki, mint hogyha gombászni menne az ember, ott van, csak meg kell találni az ehetőt. Ha csak annyit akar az ember, hogy elmond másfél tucat verset, akkor könnyű a válogatás. Ha egy elképzeléshez keres verset, akkor már sokkal nehezebb a dolog. Így is meg lehet találni azt a húsz-huszonöt verset, ami a koncepcióhoz illik, de ez még mindig kevés ahhoz, hogy valami kialakuljon belőle, mert a verseknek egymáshoz is illeniük kell, nemcsak a koncepcióhoz. Előfordulhat az, hogy mikor már majdnem kész minden, vagy legalábbis úgy néz ki, akkor kiderül, hogy nincs minden a helyén, akkor újra kell kezdeni a rakosgatást, akkor kidob az ember három, négy, öt verset, és mivel hiányzik, megint kell találni kettőt, ami hosszadalmas, de érdekes dolog. Végül is az ember megtalálja a legmegfelelőbb sorrendet ahhoz, hogy azt szolgálja az összeállítás, ami az elképzelés volt.

— Minden verset meg lehet zenésíteni, vagy ez esetben egy másfajta válogatási szempont érvényesül?

— Az, hogy milyen versből lesz zene... erről nem nagyon lehet beszélni, mert én se tudom. Az ember foglalkozik a verssel, elolvassa, tudja, egyszer csak zenévé alakul. Időben ez körülbelül ugyanannyi, mint amennyi egy versnek az elolvasása. Ez nem szimfónia, nem kell heteket, hónapokat dolgozni rajta, ez vagy egyből megszületik, vagy ne is szülessen meg. Körülbelül ilyen egyszerű, legalábbis ilyen egyszerűnek tűnik az, hogy mikor lesz egy versből zene. Tehát valahogy így néz ki az, hogyha egy elképzeléshez válogat az ember. Na most az elképzelés elhatározás kérdése, hogy miről akar szólni az előadó a közönségnek. Aztán az mindig csak utólag kiderül, hogy felfogható-e az üzenet, az, hogy egyáltalán miről akarunk beszélni.

— Hogyan fogadta a közönség ezt a műsort?

— Nagyon egyszerű volna előadás után mindenkit kikérdezni, hogy „na?... Géza, Gizi, mi tetszett... hogy tetszett?” Erre még nagyon is tudnának válaszolni, de hogyha azt is megkérdezné az ember, hogy „miért?”, akkor már nagyon elgondolkoznának. Nem biztos, hogy meg tudnák fogalmazni, hogy mért tetszett, és ebben az egészben talán ez volna a legjobb. Mert ha meg tudja fogalmazni, akkor már nem is olyan érdekes a dolog, mert ebbe bele kell feledkezni, bele kell mélyülni, el kell mélyülni abban az egész hangulatban... Na most hogyha előadásról beszélgetünk, akkor ugye nem mindegy, hogy milyen vers, nem mindegy, hogy hol a vers, nem mindegy, hogy melyik verset énekeljük, melyiket nem, mennyi és mi az az átmenet, ami van a versmondás és éneklés között, ezek olyan árnyalati dolgok, amiket még igaziból próbálni se lehet, hanem ott kell megszülessenek az előadás pillanatában. Ehhez a hangulathoz illő környezetet is kell teremteni, és ebbe az illő környezetbe mindig bele van számítva a hallgatóság, a közönség.

Elek György