Gyermeknapon egy anyuka körülbelül tízéves fiával faluról jött be, hogy részt vegyenek a gyermeknapi rendezvényeken. A gyereknek minden kellett, mindent ki akart próbálni, mindent, ami eladó volt, meg akart vásárolni. Az anyuka hiába igyekezett magyarázni, hogy a pénztárca egy idő után kiürül, a gyerek hangoskodott: „Látom, hogy van még pénzünk.”

Ismertem őket, tudom, hogy a családban csak az apa dolgozik, aránylag kevés bérért. Valóban azért küzd, hogy a gyereknek meglegyen az, amire szüksége van — azon lehetne vitatkozni, hogy mennyire van szükség arra a vattacukorra, amibe néhányszor belekóstol, majd jelzi, hogy nem kell, mert valami mást vett észre.

Elgondolkodtató, mennyire tesz jót a szülő a gyermekével, ha igyekszik mindent megadni számára, de nem gondolja át, hogy vajon jót tesz-e azzal, ha egy-egy nap minden létezőt elpazarol, majd miután a pénztárca kiürül, elkezdődik a böjt. Az említett anyuka — mint nagyon sok mai szülő — arra hivatkozik, hogy azt akarja megadni a gyermekének, amit ő nem kapott meg a gyermekkorában. Arra viszont nem gondol, hogy nem csak a vattacukrot kell bepótolni, hanem például a bábszínházat vagy olyan tevékenységeket, melyek nem csak pillanatnyi örömöket okoznak, hanem jó irányba befolyásolják az egyén fejlődését. Mert ez lenne a kiindulópont, hogy a most vattacukrot követelő, majd azt eldobó gyerek a saját gyereke neveléséhez másként álljon majd hozzá. Kevés esély van rá, hogy jó irányba fordul az egyéniségfejlesztés, hiszen fogyasztói társadalomban élünk, és azok, akik a fogyasztás felgyorsítását szorgalmazzák, sokkal hatékonyabb módszereket alkalmaznak, mint az egyszerű anyukák és apukák, akik gyereknapon a maguk lehetőségeivel igyekeznek örömöt okozni a gyermeküknek.

Beszélhetünk olyan szülőkről is, akik rendelkeznek olyan ismeretekkel, hogy el tudják dönteni, mi az, amivel valóban jót tesznek a gyerekeiknek, és mi az, ami csak pillanatnyi örömöket adhat, hosszú távon viszont hátrányt okoz. A legtöbb esetben ezek a szülők sem választják a jó megoldásokat. Ők is inkább lemondanak a saját életük szépségeiről azzal a céllal, hogy a gyereknek minél többet tudjanak megadni. Lehet, hogy tudják, de nem veszik figyelembe, hogy csak azt lehet másoknak — ez esetben a gyereknek — átadni, amit ők is megélnek. Az a szülő, aki nem éli meg a maga mindennapi örömeit, nem tud valódi és tartós örömöket nyújtani a gyermekének. A gyermeknap is a fogyasztás napja, nem az örömöké. A vattacukrot meg lehet vásárolni, a tartós mosolyt nem.

Elek György