Én még ismerem azt az időt, amikor azok voltak többségben, akik sohasem hagyták figyelmen kívül Bolyai János szavait: „Az ember akkor ember, ha az összes választási lehetőség közük a legnehezebbet választja”. Ma már azok vannak többségben, akik azt kérdezik: miért a legnehezebbet? Minden szülő és nagyszülő örül annak, amikor látja, hogy gyermekének és unokájának jobb sorsa van, mint neki volt. Nem kell küzdenie, nem kell a nyári vakációban dolgoznia, sőt, otthon sem igazán kell nagyobb erőfeszítéseket tennie a házi munkákban való részvételkor.

Én még ismerem azt az időt, amikor nem igazán voltak választási lehetőségek az ember számára, a választási lehetőség sok esetben választási kényszer volt, érthetőbben mondva: egyetlen verzió volt lehetséges. Amióta a választási lehetőségek kiterjedtek és az élet minden területén számtalan dolog közül lehet választani, egyre nehezebb eldönteni, hogy a felkínált lehetőségek közül melyik számunkra a legmegfelelőbb: az, ami pillanatnyilag a legelérhetőbbnek tűnik vagy az, amiért meg kell küzdeni és olyanná formálni, ami hosszú távon megtartható.

Én még ismerem azt az időt, amikor az iskolás gyerek idejében eldöntötte: „mi lesz, ha nagy lesz” és tanult, küzdött azért, hogy abban a munkakörben jó legyen. Ma már nevetségesnek tűnik, amikor egy nyugdíjba vonuló megemlíti, hogy negyven évet töltött el egy munkahelyen. A mai fiatalok azt szeretnék, hogy kevés tanulással kapjanak diplomát (diplomákat) és kevés munkával jussanak minél nagyobb jövedelemhez.

Én még ismerem azt az időt, amikor nem voltak gépek és a kézzel végzett munkát nem helyettesítette semmi. Ezt nem azért mondom el, hogy felidézzem az élet árnyékos, küzdelmes, fárasztó oldalát, hanem azért, hogy érzékeltessem: ez amiatt van, mert voltak emberek, akik az összes választási lehetőség közül a legnehezebbet választották. Ilyen emberekre szükség van ma is. Ma is kell küzdeni, ma sem lehet mindent a gépre bízni, nem lehet teljesen átadni a gépnek az emberi feladatokat. Az ember célja a küzdés — írta Madách —, ha megszűnik a küzdés, nincs tovább élet.

Én még ismerem azt az időt, amikor az emberek egymásért is küzdöttek, mert tudták, hitték, hogy az ember társas lény, az emberek egymásra vannak utalva. El kellene végre gondolkodni azon: mi a legfontosabb ahhoz, hogy az ember megmaradjon, hogy ne pusztítsa el önmagát? Mi az, amiért az ember él? Fejlődhet-e olyan magas szintre a tudomány, hogy az ember gépekre bízza önmagát? Választani kell a legkönnyebb és a legnehezebb között.

Elek György