Jeromos István építész tervező több évtizedes munkájáról, a szakmai felelősségvállalás fontosságáról beszélt a Friss Újságnak. Fontosnak tartotta azt is elmondani, hogy a szakmai felkészültséget és a tudást semmilyen diploma nem helyettesítheti.

Jeromos István azok közé a szakemberek közé tartozik, akik az oktatás és a nevelés hasznos szigorában tanulták meg mesterségüket, és ahogy azt mottóként megfogalmazta: a tudás hatalom, a diploma papír. Véleménye szerint nem az a fontos, hogy kinek milyen diplomája van, hanem az, hogy ki mit tud felmutatni a szakmájában. Ő maga úgy érzi, hogy azok az iskolák, amelyekben egykor tanult, nem csak diplomát adtak, hanem olyan tudást, amit egész életén át hasznosítani tudott.

A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban — abban az időben 3-as Számú Fiúlíceumban — érettségiztem — kezdett el mesélni szerkesztőségünkben tett látogatásakor. — Az iskolában hátrányos helyzetben éreztem magam, mert idős szüleim hatéves koromban adtak iskolába, hogy hamarabb végezzek, ez sokszor nehézségeket okozott számomra, de az évek során sikerült felzárkózni a nagyobbak közé. 1962-ben érettségiztem (meg kell jegyeznem, hogy az iskolák átszervezésekor az utolsó két évben áthelyeztek a Mihai Eminescu Líceumba). Nagyon nehéz volt az érettségi, ugyanis az érettségiztető tanárok Nagybányáról jöttek, a mi tanáraink pedig Nagybányára mentek érettségiztetni, az elnök pedig Kolozsvárról érkezett. Az osztályok fele sikertelenül érettségizett, de még így is sokan jelentkeztek az egyetemekre. A marosvásárhelyi építész tervezői technikumba felvételiztem, s mivel akkor a város még a Magyar Autonóm Tartomány székhelye volt, a felvételihez szükséges kérelmet magyar nyelven írtuk meg. A szatmárnémeti líceumnak akkor országos híre volt. A felvételin lehetett tapasztalni, hogy mennyivel felkészültebbek vagyunk, mint más iskolák végzősei. Tizenhét évesen érettségiztem, bejutottam a marosvásárhelyi építész tervezői technikumba, másodéves voltam, amikor elvittek katonának. Akkor még nem menthetett fel az iskola a katonai szolgálat alól. Katonaság után másodéven folytattam főiskolai tanulmányaimat. Akkor az országban két építész tervező főiskola volt: az egyik Bukarestben, a másik Marosvásárhelyen. 1967-ben végeztem el a technikumot.

Jeromos István diplomáit mutogatja, amelyek arról tanúskodnak, hogy jó eredményeket ért el. Ismételten hangsúlyozza, hogy ő nem a diplomáira büszke, hanem a több évtizeden át végzett munkájára.

— A hatvanas évek végén elindult a rohamos építkezés, nagy szükség volt a szakemberekre — folytatta élettörténetét. — Abban az időben érdemes volt tanulni, mert ösztöndíjat kaptunk, a diploma megszerzése után mindenki kapott munkát. Egy évig voltam gyakornok a Május 1 kombinátnál. Nem szerettem azt a munkát, tervezni akartam, mert azt tanultam, ahhoz értettem. Az akkori oktatási módszereknek az volt az előnyük, hogy a szakma elsajátítására koncentráltak. Nem tanultunk magas fokú matematikát, nyelveket, azt tanultuk, amire később szükségünk volt. A diplomaterveket, amelyeket készítettünk, kiállították a marosvásárhelyi Kultúrpalotában, hogy azokat bárki megtekinthesse. Ezeknek a terveknek az elkészítése komoly munkát igényelt. Akkor még mindent szabad kézzel rajzoltunk, nem voltak elektromos műszerek és számítógépek. Nem mindenkiből lett tervező. Volt akiből irodafőnök vagy építőtelep-főnök lett. Amikor felvettek a Constructorul Szövetkezethez, tudták azt, hogy tervezni fogok, nem azt kérdezték, hogy milyen diplomám van, hanem azt, hogy mit tudok. Abban az időben Szatmárnémetinek tíz szövetkezete volt, ezeknek volt egy tervezőirodájuk. Természetesen nagyon sok magánház is épült, a terveik elkészítéséhez szükség volt a fantáziára.

Változás

— 1990-ben, amikor fordult a kocka, én már sejtettem, hogy magántervezőként is megállom a helyem — szögezte le Jeromos István. — Kivettem az engedélyemet, tizenhat éven át magánvállalkozóként terveztem. Ekkor a tervezőhivatalok műépítészei rádöbbentek, hogy elég kevés megrendeléssel fordulnak hozzájuk, kitalálták, hogy a mi végzettségünk nincs olyan magas szintű, mint az övék. Megalakították az Építészek Országos Egyesületét, ez az egyesület nem ismerte el az 1990 előtt kiadott diplomákat. Dolgozhattunk, de ahhoz, hogy az általunk készített terv hivatalos legyen, alá kellett íratni egy egyesületi taggal. Jelentős összegeket kellett fizetni azért, hogy a kész tervet ellássák egy pecséttel. A továbbiakban úgy dolgozhattam, hogy alakítottam egy céget és alkalmaztam egy olyan személyt, akinek volt aláírási joga. Nagyon zavart a dolog, de nem tehettem semmit. Egy idő után hároméves építészeti főiskola indult (conductor arhitect), a végzőseinek már volt aláírási joguk. Ezt a főiskolát könnyen elvégezhettem volna, mert annyiból állt, hogy be kellett fizetni a tandíjat. Az én koromban már későinek, de egy kicsit megalázónak is tartottam, hogy többre becsülnek egy pénzért szerzett diplomát, mint a tudást. Azt a diplomát, amit Romániában egyenrangúvá tettek egy szakközépiskolai érettségi diplomával, más országokban honosítottak. Munkám során még 1990 után is voltak sikerélményeim. Megkeresett valaki, beültetett az autójába, elvitt egy házhoz és azt mondta: épp egy ilyen lakást szeretne, megtudnám-e tervezni? Nagyon büszke voltam magamra, hiszen azt a házat én terveztem. Amit el szeretnék még mondani, az, hogy abban az átkosnak nevezett rendszerben, aki elvégzett egy iskolát, nem csak diplomát kapott, hanem tudást is. Idős fejjel most már bátran elmondhatom: a tudás hatalom, a diploma papír.

Elszomorító, hogy mit művelnek a mai építészek Szatmárnémetivel. Régebben ez nem történhetett meg. Köves András olyan szakember volt, aki vigyázott arra, hogy megőrizze Szatmárnémeti központjának az arculatát. Senki semmit nem változtathatott az engedélye nélkül. Ma már valaki talál egy külföldi lapban egy épületfotót, ahhoz hasonlót építtethet bárhol, mert addig jár, amíg engedélyezteti annak a felépítését.

Jeromos István csalódottnak érzi magát. Ő tudta, hogy szükség van a változásokra, hitt abban, hogy a változások kiküszöbölik a hibákat, jobbulást eredményeznek. Most már megtapasztalta, hogy ez nem egészen így történt.

Elek György