Az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozat elfogadásának századik évfordulója van. Az utóbbi egy évben inkább a készülődésnek a láza került előtérbe, mintsem a tettek megalapozása. Kevés román érzi ennek az ünnepnek — ami a rendszerváltás óta Románia nemzeti ünnepe — az üzenetét, kevesen tudják igazán magukévá tenni, mert nem egy olyan eseményre emlékeztet 1918. december elseje, ami minden Romániában élő ember szívét megdobogtatja, jó érzéseket gerjeszt benne. A magyarok semmiképpen sem tudják magukénak érezni ezt az ünnepet, de nagyon sok erdélyi román sem azok közül, akiknek az ősei is itt születtek, de az egyesülés óta mindennap megtapasztalják Bukarest rejtett diktatúráját, Moldva és Havasalföld elszívó erejét.

A román állami szervek nagy hangsúlyt fektetnek az esemény megünneplésére, hasonlóképpen a túltengő nacionalizmusban szenvedők is. Bizonyos körökben úgy tekintenek az évfordulóra, mint a magyarság megalázásának kedvező újabb alkalomra vagy lehetőségre. Vannak viszont olyanok is, akik belátják, hogy még akkor sem lehet elvárni a Romániában élő magyaroktól, hogy részt vegyenek az ünneplésben, ha Románia határán belül élnek, és maguk is részt vesznek a törvényhozásban.

A történelmet mindig a győztesek írják. Mindig a győzteseknek van igazuk, ők hoznak törvényeket, ők teszik kötelezővé a vesztesek, a kisebbségek számára az általuk hozott törvények betartását. A történelmet írók felelőssége, hogy a történelemkönyvek igazak legyenek. Sok mindent elárul egy nemzet vezető politikai elitjének a szellemi, lelki, erkölcsi állapotáról, hogy mennyire hitelesen adja át az utódoknak népe, nemzete történelmét.

Az 1918. december 1-jei esemény nem jelent ünnepet az akkor kisebbségi sorba került magyarságnak és mai utódaknak. A magyarok nem akarják megváltoztatni a történelmet, de azt nagyon jól látják — hasonlóan látják a józanul gondolkodó románok is —, hogy az elmúlt száz évben nem mentek jól a dolgok, aminek az lett a következménye, hogy a románok és a magyarok együttélése nem volt békés, és valljuk be, legalább önmagunknak, hogy ma sem tartunk a megbékélés irányába. Az eddigi kísérletezések mind arról szóltak, hogy a magyarok vegyék tudomásul, hogy Romániában élnek. Voltak már magyarul beszélő román dolgozók, de sok más olyan kategóriába sorolták őket, amilyen egy demokratikus jogállamban nem kellene hogy létezzen. Ritkán adódik alkalom arra, hogy a magyarok is elmondják a véleményüket arról, mit gondolunk mi, erdélyi magyarok Gyulafehérvárról és az 1918. december 1-jei nyilatkozatról, mit jelent ez a magyar közösség számára, és hogyan juthatnánk el addig, hogy ez a nap a magyarok számára is ünnep legyen, ne csak a román lakosságnak.

Mi kellene ehhez?

Mindössze a gyulafehérvári nyilatkozat nemzeti kisebbségekre vonatkozó ígéreteinek betartása.

Mit is ígértek akkoriban Gyulafehérváron? Az együtt élő népek teljes nemzeti szabadságának biztosítását, oktatásuk, közigazgatásuk és bíráskodásuk anyanyelvükön és saját képviselőik által történő gyakorolását, illetve az ország törvényhozásában és kormányzatában számarányuknak megfelelő arányban történő részvételét. Ennyivel ma is beérnénk…

Száz év úgy telt el Romániában, hogy a magyarok folyton azt siratták, amit elvettek tőlük, a románok pedig folyton bizonygatták, hogy az az övék. Mindenki el akarta hitetni a másikkal, hogy Románia az ő otthona, az is lehetne, de sokan sokat tesznek azért, hogy valójában senki ne tudja otthon érezni magát — kivételek a moldvaiak és a havasalföldiek, akik közül sokan még ma is csak annyit tudnak, hogy hozzájuk csatoltak egy gazdag országrészt, amit a magyarok attól kezdve folyton el akarnak venni.

Van-e értelme száz év után folytatni azt, ami száz év alatt nem volt jó senkinek? Mert mások szemében lehetünk mindannyian otthontalanok, de lehet(ne) otthonunk is ez a hely, a kérdés csak az, hogy képesek-e arra mindazok, akik itt élnek, hogy úgy érezzék magukat otthon, hogy másoknak is lehetőséget adjanak az otthonra találásra. Nem könnyű az otthonra találás senkinek, ezt bizonyítja az is, hogy jelen pillanatban négymillió román keresi a jövőjét külföldön, s függetlenül attól, hogy megtalálja vagy sem, nagy részük nem fog visszatérni. A románok bizonyára nem a románok elől menekülnek, nem is az egyre kisebb létszámú magyarság elől, nem is amiatt, mert kötelezően, a lehető legnehezebb módszerekkel kell megtanulják az ország nyelvét akkor, amikor már két idegen nyelvet is tanulnak különórákon.

Száz év tapasztalatára építve fel kellene ismerni, hogy valóban a győztesek írják a történelmet, de a történelmi múlt nem változik. Ami megtörtént, ugyanaz marad, bárhogyan is alakul a világ, a múltat már nem lehet se jobbra, se rosszabbra változtatni, a múlt ugyanaz marad, mi már csak a jelent tudjuk formálni vagy éppen a jövőt tervezni.

1918-ban nagyon sok román nem támogatta a nagy egyesülést (ma is jobban szeretné Erdély függetlenségét), mert előre látták, hogy Bukarest kihasználja majd Erdély gazdagságát, az erdélyi emberek szorgalmát és hosszú századok alatt megszerzett tudását. A magyarok közül is nagyon sokan próbálkoztak Erdély függetlenségének a megtartásával, az ez iránti vágy máig sem halványult el. Ami száz éve jó vagy rossz volt, nem biztos, hogy jó vagy rossz ma is. A ma élő erdélyieknek az új lehetőségeket kell keresniük. Nem a múlt elítélése, annak elsiratása hozza a megoldásokat, hanem az új lehetőségek megtalálása és azok észszerű felhasználása. A múltat bármikor el lehet ítélni, az akkori döntéshozókat lehet bírálni, de az a jelenen nem változtat. Tudni kell viszont azt, hogy a jelen holnap már múlt lesz, amit ma elrontunk, azért a holnapban élők fognak ítéletet mondani, bírálatokat megfogalmazni. A ma élők közül dönthet bárki úgy, hogy a jobb élet reményében elhagyja a szülőföldjét, s később bírálja azokat, akik itt maradnak, mert rosszul végzik a dolgukat. Ahhoz, hogy Erdélyben erős magyarság legyen, hiányoznak azok, akik 1918-tól napjainkig folyamatosan kivándorolnak. Van magyarázat arra, hogy háborúk, megtorlások, diktatúrák és a kommunista rendszer elől menekültek, de nincs magyarázat arra, hogy az emigrációból visszatérők hasonló hősökként próbálják meg feltüntetni magukat, mint amilyen tisztelet jár azoknak, akik végigszenvedték a nehéz időket, vagy akár életüket áldozták.

Száz éve folyamatosan azt hangoztatjuk, hogy a román hatalom még mindig nem tartja be a gyulafehérvári nyilatkozatot. Valóban nem tartja be, de mi lenne akkor, ha betartaná, ugyanis azokkal a jogainkkal sem élünk, amelyek biztosítva vannak. A gyulafehérvári nyilatkozat be nem tartása senkit nem akadályoz abban, hogy anyanyelvén taníttassa gyerekét, gyerekeit, hogy magyarul gondolkozzon, magyarul alkosson, részt vegyen a közéletben, és erősítse a közösségét. Megkérdőjelezhető viszont, hogy a közéletben való részvétel mennyire erősíti a közösségeket. A közéletben való részvétel egyik formája a civil szervezetek eredményes működése, a másik az egyházak hatása a társadalomra, a harmadik a politikai pártok szerepe. A rendszerváltás óta nem alakult meg egy olyan civil szervezet, amelyik úgy működik, hogy valóban nevelő és közösségformáló hatással van a magyar emberekre. Az egyházak is kezdik elveszíteni a tekintélyüket, a templomok kezdenek kiürülni, a vallásosság kezd elhalványodni, a magukat vallásosnak tartó emberek életén, életstílusán, életformáján nem látszik, hogy valamelyik egyházfelekezet tagjai. Mind a civil szervezetekre, mind az egyházakra nagy hatással és befolyással van a politika. Ez azzal magyarázható, hogy a politikai pártoknak szükségük van az egyházak mozgósító szerepére, s ahhoz, hogy ezt megkapják, anyagi támogatásokat eszközölnek ki az egyházak számára. Ez sem azért van így, mert Románia nem tartja be a gyulafehérvári nyilatkozatot, hanem azért, mert a civil szervezetek és az egyházak nem tevékenységükkel és közösségi erejükkel próbáltak hatni a politikumra, hanem bizonyos támogatásokért a politikum eszközeivé váltak.

Hosszan lehetne sorolni, hogy a román nép miért nem tudja méltóképpen ünnepelni nemzeti ünnepét. A legegyszerűbb magyarázat az, hogy 1990-ben, a Ion Iliescu által vezetett nacionalista, magyarellenes hatalom nem azt kereste, hogy lehetőséget teremtsen a románok számára a méltó ünneplésre, hanem azt, hogy a még csírájában lévő demokrácia kezdetén eltapossa a magyarokat. A kommunizmust nagy mértékben kiszolgáló Ion Iliescu és csapata azért választották ezt a napot a románok nemzeti ünnepévé, mert véleményük szerint ezen a napon vette kezdetét a modern Románia létrehozása. Száz év alatt oda jutottunk, hogy maguk a románok azok, akik nem érzik jól magukat a modern Romániában, ők azok, akik nem érzik úgy, hogy ez a hazájuk. Ez jórészt a kommunizmus éveinek és a volt kommunisták által kinevelt mai politikusoknak köszönhető. Ma már jól látható, hogy 1989 decemberében sokan köpönyeget forgattak, de a köpeny alatt az ember nem sokat változott.

Az 1918. december 1-jén megtartott népgyűlés valójában nem volt történelmi határkő. Az igazi változás 1920-ban következett be a trianoni békediktátum után. Ekkor a románok hatalmas területtel lettek gazdagabbak, de valahogy úgy tűnik, hogy mindmáig nem tudnak mit kezdeni vele. Jobban féltik, mint ahogy megélik az elcsatolt részeket, míg az innen Nyugatra távozók nem élik meg azt a fájdalmat, amit a szülőföld elvesztése jelent.

Én mégis úgy érzem, hogy a gyulafehérvári kiáltvány be nem tartása mellett is nagyon sok lehetőségük volt és van a romániai magyaroknak, de ezek közül a lehetőségek közül nagyon keveset használnak ki. Egy fejlett, tudással rendelkező, az erkölcsi normákat betartó, kifinomult szellemiséggel rendelkező kisebbség bármikor több lehet, bármikor kiemelkedhet egy széthúzó, korszerűtlen többség közül. Valahogy ez nem akar megtörténni, és nem is igazán teszünk érte, hogy megtörténjen.

Dan Brownt idézem: „A történelmet mindig a győztesek írják. Amikor két kultúra megütközik, a vesztes megsemmisül, és a győztes írja meg a történelemkönyveket.” A romániai magyaroknak mindig volt és mindig lesz annyi bátorságuk, alkotóerejük, képességük és szorgalmuk, hogy megmaradásuk érdekében ne engedjék magukat megsemmisíteni. A huszonegyedik században nemcsak kultúrák, hanem kultúrákat képező és kultúrákat éltető erők is megütköznek a megmaradásért. Olyan kultúrák növik ki magukat, amelyek nemzeteket, egyházakat, szellemi termékeket és erkölcsi normákat próbálnak majd elpusztítani, hogy érvényesítsék az általuk létrehozottakat. Ma már egyforma veszély fenyegeti a magyarokat és a románokat, ezt a veszélyt pedig nem lehet kiáltványok elfogadásával vagy betiltásával elhárítani, itt már tettekre van szükség. Ma már mindenki maga akarja írni a történelmet és elfogadtatni azt másokkal, sok esetben ráerőszakolni másokra. Közben a Föld forog tovább, a világ megy előre. Akik azzal foglalkoznak, hogy százéves kiáltványok érvényességét vagy érvénytelenségét vitatják, vagy arra várnak, hogy százéves kiáltványok életbe lépjenek, olyan kihalt állomásokon találhatják magukat, amelyeken már rég nem halad át semmiféle forgalom. Ezek az emberek nem újabb száz évre maradnak el, mert a világ már sokkal gyorsabban halad, hanem valójában elmúlásra ítélik önmagukat még életük során.

A történelmet mindig a győztesek írják, a győzelemre pedig mindenki képes.

Elek György