Szóval nem csak a vírustagadók, maszktagadók és a helyzetet könnyelműen kezelők hibája az, hogy idáig jutottunk, de ebben vastagon benne vannak a hatóságok is. Egyszerűen nem működik a kommunikáció a közegészségügy, a prefektúra, a rendőrség, a sürgősség és a háziorvosi rendelők között, vagy a megyei szintű hatóságok nem dolgozzák fel kellő gyorsasággal az adatokat. Azt bármiben le merem fogadni, hogy a harminc éve tétlen közegészségügyi igazgatóságot a vírushelyzet úgy meglepte, mint kanadait a hóesés, és ebből a meglepetéséből azóta sem ocsúdott fel. A kommunikáció hiánya már a tavaszi beutazási korlátozások idején észrevehető volt, helyi rendőrök, polgármesterek nem tudtak arról, érkezett-e vissza valaki a településükre vörös kategóriájú országból, és ez az állapot azóta sem változott. Aki hazaérkezett, semmit nem tudott arról, hogy házi karanténba kell-e vonulnia, vagy hogy ez egyáltalán mit jelent, és tünetmentesen ugyan, de pozitív eredménnyel nyugodtan flangált mindenfelé. Vagy ha ő nem is, a családtagok biztosan. Vannak ma is olyan pozitív esetek, amelyek 10–12 nap elteltével kerülnek be a nyilvántartásba, ha tehát ma 7 ezrelékről beszélnek a hivatalos jelentések, az minden bizonnyal 10–12 ezreléket jelent valójában.

Szenzációsak azok a vírustagadók, akik sokallják a hatósági intézkedéseket, feleslegesnek tartják a maszkhordást és a kézfertőtlenítést, majd amikor vesztegzár alá helyezik a várost, amelyikben élnek, fel vannak háborodva, hogy hogyan juthattunk el idáig. Nem tudom, hogy a vesztegzár elrendelése arányos-e a problémával, mert sem orvos nem vagyok, sem virológus, de aki úgy érzi, hogy elefánt van csinálva a bolhából, az szedjen még össze pár embert, és cselekedjen is, ne csak a fotelből ossza az észt, hanem tegyen is azért, hogy ne álljon le az élet Szatmárnémetiben és emiatt a megyében!

Princz Csaba