A szó szerinti és életünk jelképes távirányítója is a mi kezünkben van, ha nem tetszik a műsor, válthatunk, sőt, váltanunk is kell — a megújulás fájdalmat is hoz, de közel sem annyira rossz, mint ahogy gondolja az ember, vallja Jakupcsek Gabriella.

Zsúfoltságig megtelt, és pótszéknek sem volt már hely a filharmónia termében szombaton este, ahová a Gyöngyszem Egyesület és a Szatmár megyei RMDSZ Nőszervezete meghívására érkezett Jakupcsek Gabriella Pro Európa-díjas újságíró és műsorvezető — egy kicsit beszélgetni s nem mellékesen, a méhnyakrák elleni küzdelem fővédnökeként a rendszeres szűrővizsgálat fontosságát hangsúlyozni. Hiszen már hagyománnyá érett: a nőszervezet meghívott vendégei nem csupán kellemes perceket szerezni érkeznek, hanem a megelőzés fontosságára is felhívni a figyelmet egy-egy betegséggel kapcsolatosan — különösen érvényes ez a méhnyakrák, a „sokáig tünetmentes gyilkos” esetében, amelybe paradox módon évente több ezer nő hal bele, miközben az egyik, már korai stádiumában legkönnyebben felismerhető és legnagyobb sikerrel gyógyítható daganatos megbetegedés. Ám nem csak a kórral szembeni harcot elvesztő nőkre emlékeztek egyperces néma csenddel s a hatalmas üvegurnában lévő gyöngyszemekkel, hanem — szintén hagyományosan — a betegséggel csatázókon is segíteni akartak: ez alkalommal a két és fél éves, leukémiában szenvedő Dávid és szülei támogatására kérték a teremben ülőket. „Dávid szülei eddig senkitől nem kértek segítséget vagy támogatást, de mi, azaz a megyei nőszervezet és a Gyöngyszem Egyesület szeretnénk segíteni — nem tudjuk megszabadítani őket a nehéz tehertől, de anyagi helyzetükön javíthatunk” — fogalmazott Major Melinda elnök, és szavai célba is értek, ugyanis a jelenlévők nem kevesebb mint 3500 lejt adományoztak az életéért nap mint nap harcoló kisfiúnak és családjának.

„Mindig annak van ereje, amikor az ember belép a terembe, és látja az érdeklődő arcokat” — summázta a jelenlévők nagy számától nem kicsit meglepődött Jakupcsek Gabriella, Magyarország egyik legismertebb és legnépszerűbb televíziós műsorvezetője, aki határozottan vallja: élni merni kell, s ugyanilyen, a tőle megszokott könnyed, önironikus, mégis komoly hangon veszi számba, melyek azok a megúszhatatlan helyzetek az ember életében, amelyekbe úgyis belecsöppen. Számára 2015. december végén volt az egyik ilyen „belecsöppenés”, amikor búcsút kellett vennie az addig vezetett műsortól, s „jött hat hónap, ami az alja volt a pályafutásomnak”, ám bármennyire padlóra került is, annyira nem alacsonyította le mércéjét, hogy eleget téve a kiadók kérésének „valami jó szaftos politikai” vagy „jó bulváros könyvet írjon”. Viszont aki 25 éven át napi műsort készítve hozzászokott, hogy kiálljon a kamera elé, és kibeszélje magából, ami benne van, abban ugyanúgy megterem a (ki)mondanivaló akkor is, ha már nincs kamera, és könyvet ír. A megúszhatatlan helyzetekről, amelyekkel mindenki szembesül saját életében, az egyszerűnek tűnő, ám messze nem az kérdésekről, az interneten felnövő, szüleiket konkrétan dolgozni nem, csak reggel elmenni, este hazajönni látó gyermekekről, a megújulásról/váltásról és annak fontosságáról.

„Bejön a tévé a házunkba, életünkbe, és jön vele minden, aminek nem kellene — nálunk van a távirányító, tessék kapcsolgatni! Erősek és berögzültek a szokásaink, nem kapcsolunk át, nem vagyunk kíváncsiak — és ez annyira jellemző ránk. Nem csak a tévénézésben, hanem egész életünkben. Azt mondják, egy életben legalább háromszor kell költözni, várost, házat, lakást kell változtatni — újat kezdeni. A megújulás fájdalmat is hoz, de közel sem annyira rossz, mint ahogy gondolja az ember” — fogalmazott, felidézve a Világ árvái című sorozatot, amelynek szerkesztése közben nem csak Srí Lanka, Kongó, Kambodzsa vagy épp Ukrajna árvaházaiba látogatott, de akkor fogalmazódott meg benne: szeretne még egy gyermeket, s 46 évesen megszülte (harmadik gyermekeként, felnőtt fiai mellé) kislányát. Álszemérmesség nélkül mutatott rá, mennyire nem tiszteljük saját életkorunkat s úgy általában a kort — „Milyen jó nő volt, mondják sokszor valakiről, de miért nem mondják, hogy milyen jó nő most?” —, a tévés nőkkel szembeni annyiféle elvárásra (miközben a tévés férfiakkal szemben alig van ilyen), de arról is mesélt, hogyan tanult főzni, készülve a Konyhafőnök című műsorban való szereplésére, amikor egy hónapon keresztül az egyik sokcsillagos budapesti étteremben volt mindennap „konyhalány”, s nagy szeretettel emlegette Göncz Árpád egykori államfőt, aki mélyen meg volt győződve arról, hogy nincs olyan ember, akit ne lehetne belekompromittálni a jóba. „Fontos számomra, hogy könyveimben továbbadjam azt a tudást, amire szert tettem. Közös gondolkodásra hívom az olvasót — nem én mondom meg, hogyan kell csinálni, nem adok végleges válaszokat, sem megoldásokat, de amíg olvassák, lesz egy álláspontjuk” — mondta.

Szabó Kinga Mária