Életükről, eddigi közös munkájukról, a színházhoz való kötődésükről, egymásra való hatásukról, István stílusteremtő munkájáról, valamint a most bemutatásra váró Finito című drámáról nyilatkozott lapunknak Tasnádi István író és Tasnádi Csaba színházi rendező.

Az Északi Színház Harag György Társulata újabb bemutatóra készül. A Szatmár megyei színházbarátok számára jól ismert Tasnádi István Finito című darabjának egyik próbája után a színház művészbejárója előtt találkoztam a rendezővel, aki nem más, mint a Harag György Társulattal több ízben is dolgozó Tasnádi Csaba, az író testvérbátyja. Nem túl gyakori eset az, hogy két testvér ennyire közel álljon egymáshoz, mindketten a színház szerelmesei, és sokat dolgoznak együtt.

— Köztem és az öcsém között pontosan egy évtizednyi korkülönbség van, és kényszerűségből — egy családi helyzetből adódóan tizennégy éves koromban édesapám elköltözött tőlünk, az öcsém akkor négyéves volt — én elég furcsa helyzetbe kerültem, mert valamilyen szinten pótapává kellett előlépnem, ugyanis nekem kellett a férfiszerepet betöltenem a családban — magyarázta a szoros testvérkapcsolat miértjét Tasnádi Csaba. Ez még serdülőkorom közepén volt, ám mégis valahogy hirtelen felnőtté kellett válnom, és az öcsémmel való, korábban csak játékos viszony is óhatatlanul átalakult egy kicsit úgy, hogy apáskodnom kellett fölötte. Aztán a korkülönbségből adódóan eléggé más ritmusú életet éltünk. Engem felvettek az egyetemre, majd elvittek katonának, aztán elkezdtem a tanulmányaimat, megnősültem, közben ő is fölcseperedett. A lényeg az, hogy én őt egyáltalán nem ösztönöztem írásra, vagy arra, hogy a színházhoz közeledjen.

Annyi hatásom viszont lehetett rá, hogy amikor én a középiskola utolsó évében Hasek Svejk című művében a főszereplőt játszottam, ő nyolcéves kisfiúként ott ült a nézőtéren a gimnázium dísztermében, ami elmondása szerint számára egy meghatározó élmény volt. Később is visszajártam a régi gimnáziumomba színjátszó kört vezetni, mert hiába jártam a jogi egyetemre, nem tudtam erről a mániáról lemondani, nem tudtam ettől a színház iránt érzett szerelemtől szabadulni. Kétszer felvételiztem a színire is, elsőnek a színész szakot írtam be, csak másodiknak a jogot, utólag hálás vagyok, hogy nem vettek fel, mert valószínűleg rossz színész lettem volna. Amikor egyetemistaként a volt középiskolám (a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnázium) színjátszó körét vezettem, az öcsém ugyanott volt gimnazista, így ő is eljött a tevékenységekre, és akkor, ott együtt játszottunk: én a rendező, ő a színészpalánta szerepében tetszelgett. Közben lehetett tudni, hogy verseket írogat, alanyi költőnek indult, verseskötete is megjelent Walter Egon válogatott búcsúlevelei címen. A verseit ismertem, nem lehetett nem látni, hogy valami motoszkál benne, de nagy kérdés volt, hogy vajon ebből mi lesz.

Egymásrahatás

— Azt nem lehet pontosan kimutatni, hogy én milyen hatással voltam rá; pótapaként sem oktrojáltam rá soha az akaratomat. Lehet, valamilyen mintát látott bennem, az érdeklődési körömben, tudniillik abban, hogy a színházzal foglalkozom, és ez az, ami igazán érdekel, később a megfigyelési folyamat eredménye valamilyen módon beépült az ő személyiségébe is, de nem hiszem, hogy ő utánozni szeretett volna engem — folytatta a megkezdett okfejtést Csaba.

— Ez érdekelte, így is tanult tovább: irodalommal, színházzal akart foglalkozni. Színházi kritikákat írt, majd megírta első darabját, aztán, mivel etikátlan dolognak tartotta, hogy íróként is és kritikusként is játsszon a pályán, úgy gondolta, hogy az egyik szerepet fel kell adnia, így azóta csak drámaírással foglalkozik. Az első darabját, fiatalkori zsengéjét, amelynek az volt a címe, hogy Fél nap Ferdinánddal, az Egyetemi Színpadon én vállaltam, hogy megrendezem, ugyanis akkor már gyakorló rendező voltam és segíteni akartam az ő pályára állását, de nagyon rosszul sikerült, és úgy gondolom, alapvetően én voltam ebben a hibás. Szerintem csúnyát buktunk vele, és ez nekem hihetetlen nagy lelkiismeret furdalást okozott, ezért évekig nem is mertem a darabját rendezni, mert olyan rossz élmény volt, hogy őt is magammal rántottam a kudarcba. Néhány év múlva megrendeztem valamelyik darabját, már nem is emlékszem pontosan, hogy éppen melyik volt, és az előadás nagy siker lett. Azt hiszem, ez úgy történt, mint itt, Szatmárnémetiben, ahol megkérdezték: Mi lenne, ha az öcséd valamelyik darabját vinnéd színre? A szatmárnémeti társulattal már bemutattuk a testvérem által írt Malacbefőtt és Világjobbítók című darabokat és most éppen a Finitón dolgozunk. Már Parászka Miklós igazgatósága idején kapcsolatba kerültem a Harag György Társulattal, akkor ugyanis három magyar egyfelvonásost állítottam színpadra, és attól kezdve nagyon szeretek ide járni, itt dolgozni.

István szemszögéből

Tasnádi István csak a bemutatóra fog eljönni Szatmárnémetibe, de nagyon kíváncsi voltam, hogyan emlékszik vissza ő gyerekkorára, hogyan vélekedik testvérével való kapcsolatáról, ezért Tasnádi Istvánnal e-mailen keresztül léptem kapcsolatba.

— Életem első évtizedében hárman éltünk együtt: anyám, bátyám és én — mesélte István. — Napra tíz évvel idősebb bátyám afféle apapótlék is volt, felnéztem rá, és próbáltam utánozni. Ő pedig rendesen vitt magával mindenhova, sportolni az atlétikapályára, focizni a Csillaghegyi Strandra a jogászhallgatókkal, és hát persze a gimnáziumi és később az egyetemi színpad próbáira. Ott ültem hét-nyolc évesen a Svejk, később egy Mrożek-darab próbáin, néztem, hogy a bátyám milyen átéléssel marháskodik a színpadon, és roppant büszke voltam rá.

Amikor az egyetem miatt már nem vezette tovább a gimnáziumi színjátszó kört, én vettem át a csoportot. Így aztán, bár költőnek készültem, és az első megjelent kötetem is verseskötet, jól beleragadtam a színházba. De azt hiszem, nem bánom. Így lettünk mindketten színházi emberek. Talán látszik, mennyi mindent köszönhetek a bátyámnak. És mindketten mennyit köszönhetünk édesanyánknak, aki olyan játékos bölcsességgel nevelt minket, hogy ez lett a vége. Hogy a fiai együtt dolgoznak, együtt gondolkoznak, boroznak, borongnak (olykor), hogy hetente kétszer-háromszor felhívják egymást, még akkor is, ha az egyikük épp külföldön dolgozik. Ahogy most is. Persze voltak közös bukásaink is. De bukások nélkül az ember megmaradna egy önelégült, motiválatlan szinten, ahonnan nehezen mozdul tovább. Nekem a Fél nap Ferdinánddal viszonylagos kudarca adta a végső lökést ahhoz, hogy komolyan vegyem a drámaírást, mint szakmát, és elkezdjem kutatni, mitől működik egy szöveg színpadon és mitől nem. És bár még majd’ 20 év után sem sikerült megfejtenem teljesen a titkot, őszintén remélem, hogy a Finito siker lesz…

Stílusteremtő

Tasnádi Csabát később arról faggattam, hogy mondhatjuk-e azt: István stílust teremtett a modern drámaírásban? A válasznak egyértelműnek kellene lennie, de hogy mondja ki ezt éppen a testvér? Miért nem mondják ki az irodalom- és színházkritikusok — gondolhatta Csaba, mert ezt olvastam le az arcától.

— Én megmondom őszintén, egy ponton túl nem tudom kívülről megítélni, ő megtisztel engem, hogy egy elkészült drámáját elsőként nekem mutatja meg, és a vonzalmam valamilyen szinten genetikai kérdés is szerintem. Én borzasztóan vevő vagyok a stílusára, a humorára, a képzeletére, a nyelvezetére, de az is biztos, hogy ez valamilyen szinten a vér hívó szava is. Én nem vagyok objektív ítész ebben az ügyben, nem tudom megmondani. Keresett szerző, nagy szerencséje, hogy egy nagyon komolyan vett önképzésnek és természetesen a tehetségének köszönhetően minden műfajban nagyon járatos, a vígjátéktól kezdve a filozofikus tragédián át a musicalig mindent tud írni.

Finito

Végül arról kérdeztem Csabát, hogy véleménye szerint, miért népszerű a Finito? Az érzelmi kötődés miatt erről is nehéz beszélnie, hiszen aki elolvassa és megnézi a darabot, könnyen választ adhat majd erre a kérdésre.

— Van egy ember — próbál választ adni mégis a kérdésre a rendező —, aki utcára került, és hirtelen rájött, hogy kiüresedett az élete, úgy érzi, hogy a kátyúból nincs lehetősége kimászni. Öngyilkossági gondolatokat kezd dédelgetni magában ez a negyven körüli munkanélküli férfi, és ezt a történetet bontja ki a szerző játékos formában. Lényeg az, hogy — amint az a színlapon is szerepel — a szerző szívesen bevallja, hogy az alapötletet Nyikolaj Erdmant Az öngyilkos című darabjából lopta. Erdmant művének alapvetése: valakiről megtudjuk, hogy rövid időn belül véget ér az élete, és a környezetében mindenki a maga módján, a saját érdekeinek megfelelően próbálja kihasználni a halálát. A Finitóban is, mint a hiénák, mint a dögkeselyűk a még élő személyre, a társadalom különböző rétegeiből származó egyedek rácsapnak erre a lehetőségre, és megpróbálják saját céljaik megvalósítására felhasználni a főhős tervezett vagy bekövetkezni vélt halálát. A darab sokszor hihetetlenül torokszorító, mégis alapvetően humoros formában mutat be egy borzasztóan profán környezetben játszódó, nagyon hétköznapi szituációsort. Molière-i stílusban beszélnek a szereplők, ugyanazzal a rímhasználattal, mint A fösvény vagy Tartuffe. Tehát, ebben a darabban a Molière-i verselés a nagy találmány. Minden földhözragadt, szerencsétlen, hétköznapi figurának megadatik a fennkölt stílusban való fogalmazás méltósága. Nagyon furcsa, amikor paraszti környezetben egy földművelő, egy egyszerű ember Molière-i verselésben beszél. Van valami hihetetlen izgalmas kisülése ennek az ütközésnek. A profán élethelyzet és a Molière-i emelkedettség egy nagyon izgalmas feszültségforrás.

A darab bemutató előadása november 15-én, pénteken 19 órától lesz a Szakszervezetek Művelődési Házában.

Elek György