A művész szatmári egyéni tárlata január 18-án, 18 órakor nyílik a Szakszervezetek Művelődési Házának előcsarnokában.

Lakatos Pál Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész, számos köztéri alkotás szerzője Romániában, Magyarországon, Franciaországban, Angliában és Dániában, a híres kecskeméti művészeti szakközépiskola alapító tagja, tagozatvezető tanára, nemzetközi alkotótáborok meghívottja és szervezője egyre jobban kiterebélyesedő, kiteljesedő életművét töretlen hittel, szakmai alázattal alakítja, mert számára az önkifejezés olyan elkötelezettség, amely meghatározza mindennapjait. A művész gazdag ember, folyamatosan keresi a lehetőségeket arra, hogy felfedezéseit, technikai újításait minél szélesebb körben megossza. Számára erről szól a tanítás, az alkotótáborok, ez a műtermi munkájának lényege, és ez végső soron szakmai sikereinek titka is.

Kispeleskén született 1960-ban, Szatmárnémetiben végezte a művészeti líceumot, utána többször is felvételizett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet szobrászati szakára egy olyan korban, amelyben oda szinte lehetetlen volt bejutni. Közben György Alberttel kikísérletezik a bronzöntés technikáját. A kolozsvári egyetemen évfolyamelsőként végzett 1990-ben, ahol Eugen Gocan, Korondi Jenő, Gergely István voltak a mesterei. Már diákként több díjat nyert, 1991-től Magyarországon, Kecskeméten él és dolgozik.

Egy tehetséges, alaposan felkészült, állandóan kísérletező szobrász képes bármilyen szakmai feladat teljesítésére. Lakatos Pál Sándor kiváló forma- és karakterérzékkel készített megrendelésre szobrokat, domborműveket, ezzel párhuzamosan nagyszabású restaurálási, öntési munkálatokat is végzett. Mindez a szó nemes értelmében vett szakma, alkotóművészként egészen más dolgok, kifejezési lehetőségek foglalkoztatták.

Magyarországra való áttelepülése előtt rendezett egy kiállítást Szatmárnémetiben tárgyszobrokból. A nyolcvanas évek groteszk, embertelen koráról, a kommunizmus végnapjairól szólt ez a tárlat. Az egyik plasztika, a Várakozás főmotívuma két felfújt és bronzba öntött sebészkesztyű, amelyek pöffedt tenyerükkel és idétlenül rövid virsliszerű, egymásba kapcsolt ujjaikkal a megalkuvó, szolgalelkű és tehetetlenül morfondírozó nagyképűség szimbóluma. Ez egy tárgyszobor, vagyis egy plasztikává előléptetett köznapi eszköz, amely az anyag- és funkcióváltásnak, kompozíciónak köszönhetően gondolatokat, képzettársításokat vált ki a nézőből. Fontos kiindulópont, művészi útkeresésének egyik meghatározó állomása.

A sikeres bemutatkozást viszonylag rövid idő alatt alapvető szemléletváltás követte. Ennek köszönhetően már jó ideje az emberi létről úgy mond egyéni, korszerű véleményt, hogy egyáltalán nem ábrázol embereket. A személyeket a használatban megkopott, idejétmúlt, felületükön olykor az emberi beavatkozások nyomait viselő patinázott, rovátkolt, jelekkel, kapcsokkal, szegecseléssel gazdagított felületű tárgyak helyettesítik. Jórészt viaszvesztéses technikával készít kályhacsőre, sisakra, csónakra, szélcsatornára, padlásfeljáróra, kapura, kályhára emlékeztető plasztikákat. Sorozatainak nevet is ad, hogy ezzel is pontosítsa közlési szándékát: Bárka, Defenzíva, Tércsapda. Velük üzeni többek között azt, hogy az emberek alkotta tárgyak túlélik létrehozóikat, s szoborként önálló létet nyerhetnek. Azt sejteti, hogy a tér alakítható, betölthető vagy akár „foglyul is ejthető”.

Egyszerűségével, egyértelműségével, cirádamentességével, direktségével egy mesterkéltség nélküli művészi közlésmód hirdetője. Végsőkig leredukált, közvetlen formanyelvével, témaválasztásával arra ösztönöz, hogy merjünk hozzá hasonlóan tisztán látni, gondolkozni, érezni. Ezek már szobortárgyak, vagyis olyan egyszerű eszközökre emlékeztető öntörvényű munkák, amelyek egyben alapvető emberi üzenetek, érzések hordozói is. Azt is szeretné a tudomásunkra hozni, hogy nem áll szándékában irányzatokhoz, divathullámokhoz csatlakozni. Alkotásainak még érintőlegesen sincs köze a pop art kifejezésmódjához, homokformázással létrehozott egész sorozatnyi relieftárgyai, „monotípiái” is ezt bizonyítják.

Az a művész, aki tántoríthatatlanul, elhivatottsággal a maga útját járja, valószínűleg magára marad. Hiába értékeli a szakma teljesítményét, közönségsikerre, kortársai elismerésére aligha számíthat, egyetlen kapaszkodója a műteremben, a katedránál átélt öröm, sikerélmény. Lakatos Pál Sándornak természetesen vannak tervei, álmai, jövőképe, a saját, jól felszerelt, teljes szakmai függetlenséget biztosító kecskeméti műtermében már évek óta párbeszédre, közös alkotómunkára, tapasztalatcserére hívja meg hasonlóan gondolkozó ismerőseit, barátait, és töretlen lendülettel folytatja rendkívül eredményes pedagógiai tevékenységét is, amelynek köszönhetően számos tehetséges fiatalt segített a sikeres egyetemi felvételihez. Ezek folytatásához, kiteljesítéséhez kívánunk neki egészséget, kitartást azzal a reménnyel, hogy a kézzelfogható eredményeket majd velünk, szatmári ismerőseivel, barátaival is megosztja.

Muhi Sándor