Babarczy László Kossuth- és Jászai-díjas rendező a szatmárnémeti Harag György Társulat ünnepi évadjának első előadásaként Móricz Zsigmond Rokonok című színművét rendezi. Az alábbiakban a színházról és a Rokonok című előadásról beszélgettünk a rendezővel.

Babarczy László a budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségizett 1959-ben; 1966-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakán. A Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol 1969-ig rendezett. 1969 és 1973 között a Nemzeti Színház tagja volt. 1973-ban a kaposvári Csiky Gergely Színház rendezője lett, majd 1974-től 1981-ig főrendezője, 1978 és 2007 között pedig a színház igazgatója volt. 1969 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, amelynek 1990-től 1991-ig rektorhelyettese, 1991 és 1994 között pedig rektora volt. 1991-től egyetemi tanár. 1989 őszén az Újvidéki Színházban rendezte Molnár Ferenc Liliom című darabját, 1991-ben pedig Molière: Tudós nők című darabját, amelyet 1992-ben mutattak be. 1994-ben Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját rendezte Újvidéken. 2003-ban a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Karán létrehozta a színész tanszéket, amelynek 2008 végéig volt vezetője. 2009-ben közreműködött Kenyeres Bálint A repülés története című filmjében. Nős, házasságából két leánygyermeke született: Babarczy Eszter kritikus, publicista és Babarczy Anna kutató nyelvész.

— Mikor került kapcsolatba a színházzal, hogyan lett rendező?

— Az ötvenes években volt egy program, melynek az volt a célja, hogy minél több színházlátogatót toborozzanak a színházak, minél több családnak legyen bérlete, akkor kezdték el szocializálni a színházat. Az én családom rendszeresen járt a színházba. Én hét–nyolc éves koromtól vagyok rendszeres színházlátogató. Beleszerettem, azóta nem tudok szabadulni. Mindig nagyon jól emlékeztem arra, hogy mit csinálnak a színészek, el is tudtam mondani, meg tudtam magyarázni, hogy mit miért csinálnak. Mondhatom azt is, hogy volt rá fülem és szemem. Második gimnazista voltam, amikor az első premierem volt a pesti Madách Imre Gimnáziumban, aminek nagyon jelentős, nagy hagyományokkal rendelkező amatőr színháza volt. Csehov Medve című darabja volt az első premierem, a szintén gimnazista Vajda László volt a főszereplője, aki később a budapesti Katona József Színház egyik vezető művésze lett. Mondhatom azt, hogy nagyon hamar megfertőződtem a színházzal. Szüleim azt akarták, hogy vegyészmérnök legyek, mert apám is az volt. Az iskolában elég jó voltam természettudományokból, de addig húztam-halasztottam az ügyet — mármint a mérnöki tanulmányok elkezdését —, amíg fel nem vettek a budapesti Színművészeti Főiskolára rendező szakra. Ezt elvégeztem, azóta rendezek.

Színházszeretet

— Azzal, hogy az ötvenes években — és később is — kötelező volt bérletet vásárolni, meg lehetett szerettetni az emberekkel a színházat?

— A magyarok szeretik a színházat, nemcsak a nagyvárosokban, hanem vidéken is. Nekünk a színházi kultúra nemzeti kincsünkké vált. Nem nevezhető kultúrszemélynek az, aki nem jár színházba. Nagyapám úgy ismerte meg nagyanyámat, hogy nagyanyám volt Tiszanánán A falu rossza című népszínműben Finom Rózsi, a híres szépasszony. Nagyon sokan jártak az ötvenes években színházba, a kilencmilliós Magyarországon ötmillióan voltak színházlátogatók. Nemcsak a magyarországiak, hanem a határon túl élő magyarok is rengeteget járnak színházba, és sokan csinálnak színházat. Nagyon sok színház működik, és nagyon sok az amatőr csoport is, szinte nincs olyan település, ahol ne működne valamilyen színjátszó csoport. Én, aki sokat foglalkoztam a színházi élet minden területével, rengeteg különböző nívójú, ízlésű és szándékú, színházat csináló csoportot ismerhettem meg. Kelemen Lászlótól Blaha Lujzáig a tizenkilencedik században csodálatos művészegyéniségek járultak ahhoz hozzá, hogy a magyar kultúrának nagyon mélyen része lett a színházi kultúra.

Színházi gyökerek

— A magyar színjátszás gyökerei Erdélybe vezetnek, innen „fejlődött” Pestre, ahol a művészet egyik legerősebb ágává nőtte ki magát.

— Valóban nagy múltja van Erdélyben a színjátszásnak. De Kelemen László sokat dolgozott Kassától délre, Szatmárban egészen Debrecenig. Ezek a területek is intenzíven részt vettek a színházépítésben. A tizenkilencedik század végére minden nagyobb városnak volt már színháza, ha nem is állandó színház, de vándorszínészeket valamennyien fogadtak. A színházi kultúra a magyar kultúra integrált része. Ezt csak azért hangsúlyozom, mert általában nem szokták tudni, nem veszik észre.

— Sokat bíráljuk az ötvenes éveket, de akkor elindult valami, ami ha nem változtatott volna az irányon, eredményes lett volna. Mondana valamit erről az időszakról?

— Sokoldalú volt az az időszak, de egy idő után nem volt szabad bármit játszani, nagyon ronda cenzúrát vezettek be, és nagyon durván még azt is előírták, hogy milyen stílusban játsszanak a színészek, de ez szakmai ügy. A nem szakmai ügy az volt, hogy egy-egy fontos előadásra a Nemzeti Színház előtt hajnaltól sorok álltak, hogy jegyet kapjanak az emberek. Ez egy határozott gyerekkori emlékem, hogy a Blaha Lujza téren hosszú sorok voltak a pénztár előtt. A színháznak minden korszakban, minden körülmények között megvolt a varázsa, és reméljük, meglesz mindig.

Örök változás

— A színjátszás örök változáson megy keresztül. Most hova tartunk?

— Ezt nagyon nehéz meghatározni, mert mindenhol más a helyzet. Nyugat-Európában folyamatosan erős és gazdag, mély gyökerekkel rendelkező színházi élet van. A hatvanas-hetvenes évek kísérleti színháza mára népszerű színház lett, tömegszínház. Például Brüsszelben láttam egy olyan Godot-előadást, amiben rappeltek. Én a tizenötödik előadást láttam telt házzal. Ez a darab addig egy kamara jellegű, minimális nézők előtt játszott intellektuális színháznak felelt meg, most vígszínházi tömegelőadás formájában játsszák. Eléggé általánosnak nevezhető az, hogy a színházi tömegkultúra, a nagy tömegeknek szóló kultúra felszívta magába a korábbi avantgárd eredményeket, és ezek természetesen uralják az európai színpadokat.

Magyarországon

— Mi a helyzet Magyarországon?

— Magyarországon most különleges helyzet van, mert egyfajta megújulás vagy megújítás van folyamatban, nagyon erős és goromba politikai befolyás alatt, hogy mi lesz ennek az eredménye, még nem lehet tudni. Sok mindennel nem lehet dicsekedni, de a színházak működnek, az emberek járnak színházba, annyira nagy baj nincsen.

— Ha a politikum annyira fontosnak tartja a színházat, azt jelenti, elismeri azt, hogy a színháznak van befolyása.

— Aczél György mondta frappánsan: Úgy látszik, hogy a színház kevés emberre hat, de a hatása nagyon intenzív. És ez igaz, mert a színház kulturális befolyása, ha nem is olyan széles körű, de maradandóbb, mint a filmé vagy a televízióé. Én harminc évig voltam a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója. Ez a színház egy eléggé ellenzéki magatartást mutató színház volt, sok problémája volt a felső vezetésnek, főleg Aczélnak ezzel a színházzal. A politikusok inkább a televíziót és a filmet tartják sokra, mivel ezek hatnak a nagy tömegekre, a színházról úgy gondolták, hogy az csak egy szűk rétegnek szól.

— A politikai irány négy- vagy nyolcévenként való változása befolyással van-e a színházi életre?

— Nem. Most azért egy eléggé jelentős politikai folyamat zajlik Magyarországon, egy eléggé erős jobboldali felülkerekedés, ami megpróbálja a színházakat — amelyek természet szerint inkább liberálisak és baloldaliak szoktak lenni — a saját befolyása alá nyomni. Kérdéses, hogy ez milyen eredménnyel jár.

Magyar drámák

— Sokan hiányolják a színpadról a klasszikus magyar drámákat. Ha műsorra kerülnek mégis, néha úgy átdolgozzák őket, hogy szinte nem ismer rájuk a néző.

— Nem tudom, hogy mit nevezünk átrendezésnek vagy átdolgozásnak? Van egy ilyen képzet, hogy tudjuk, hogyan kell játszani klasszikus magyar drámát, de ki tudja azt valóban, hogy mi a helyes értelmezés? Volt, amikor egyféleképpen játszották, majd másképp. Lehet, hogy Az ember tragédiáját úgy kellene előadni, ahogyan Paulay Ede találta ki egy történelmi képeskönyv formájában, de az is lehet, hogy másképp. Ennek nincsenek szabályai. Tudomásom szerint nincs jelentős visszaesés a klasszikus drámák előadásában. Nagyon sok mindent játszanak.

A Rokonok

— Ön most rendezi Szatmárnémetiben Móricz Zsigmond Rokonok című regényének színpadi változatát. A darabot ön dramatizálta, mennyire sikerül azt a regényhez híven visszaadni?

Valóban az a célom, hogy a darab közelebb kerüljön a regényhez, mint a korábbi színpadi változatok. Az autentikus változatot maga Móricz Zsigmond írta a Vígszínház számára, és megpróbálta úgy dramatizálni, hogy az akkori igényeknek megfeleljen. Ami azt jelenti, hogy a regény szigorúságából, következetességéből nagyon sokat engedett. Aztán a lánya, Móricz Virág is írt egy változatot, én 1968-ban csináltam ezt a korszerűbbnek szánt változatot Móricz Virág engedélyével. Eléggé sikeres volt, mert a kaposvári bemutató után számos helyen játszották. Az 1990-es évek után, amikor a jogok már lejártak, nagyon sok változat készült.

— A Rokonoknak ma is korszerű a mondanivalója. Mi a mának szóló üzenete ennek a darabnak?

— Sajnos, nagyon korszerű. Ez egy kétségbeejtő dolog. Hála Istennek elég jó a mű ahhoz, hogy sokszínű legyen az üzenete. Tulajdonképpen ahogy az életünket beszövi a politikai és gazdasági korrupció, az nagyon pusztító, és iszonyúan nehéz ellene védekezni. Kívülről-belülről tönkreteszi az embereket. A regény arról a naivitásról is szól, amiben rengeteg magyar és kelet-európai állampolgár felnő, és igazából nincs tisztában azzal, hogy mivel is kell szembenéznie, ha vállalna valamilyen politikai és gazdasági szerepet az életben.

— Nem mindig van visszaút.

— Soha nincs visszaút.

Szatmárnémeti

— Milyen a szatmárnémeti társulat?

— Én nagyszerű színészekkel találkoztam. Nagyon megszerettem őket, komoly szakemberek. Ezt elmondhatom, pedig én olyan helyekről jövök, ahol nagyon jelentős színészek nőttek fel. Ez egy jó társulat.

— A mai színház nem kísérletező színház? Hova tart a mai színház?

— Ezt nem lehet megmondani. Szanaszét tart, nincs egy határozott iránya. Vannak konzervatív alkotók, és vannak szélsőségesen újító jellegűek. Budapesten minden van.

— A nézők is megoszlanak?

— Igen. Mindenütt vannak nézők. Ez nagyon érdekes. Eljöttek hozzám az angol barátaim, akik Budapesten érdeklődtek a színházak iránt, de nem színházi emberek voltak. Két estén keresztül jártuk a város színházait, több mint harminc helyen voltunk, el voltak ámulva. Elmentünk hihetetlen helyekre is. Az egyik étterem tükörtermében félamatőrök játszottak, de voltunk egy pincében is, és mindenhol voltak nézők.

Népnevelő feladat

— A színháznak mindig volt egy népnevelő feladata.

— Főleg Magyarországon. A tizenkilencedik században a színészeknek elsőrendű feladatuk volt a nemzet kultúrájának emelése, polgárosítása, ezt vallották is. Ma már talán nem itt van a hangsúly, de még mindig, aki színházba megy, annak tulajdonképpen ablakot nyitnak valamilyen ismeretlen világra, amit a néző vagy befogad, vagy nem.

— Az amatőr színjátszásnak van ma feladata, létjogosultsága?

— Miután él és működik, igen. Színészkedni, színházat csinálni jó. Fizikailag jó érzés eljátszani egy szerepet, nem hiúságból, hanem azért, mert az egy jó dolog. Nemcsak azért jó dolog, mert alakítani lehet valamit, bele lehet bújni valamibe, amit az ember nem ismer, ami nem ő, hanem azért is jó, mert szocializál, egyfajta társasági életet biztosít, amit az emberek szeretnek.

— Ahhoz, hogy valaki igazi színházat csináljon, sok pénz kell?

— Nem feltétlenül kell pénz, de igazán profi színházhoz sok pénz kell, de pénz nélkül is lehet színházat csinálni. A színház egy maradandó és talán örökre jelenlévő része a kultúrának, amit nem lenne szabad piacosítani vagy elpolitizálni.

 Elek György