Vasárnap este Bukarestben tüntettek a színészek amiatt, mert a kormány megemelte a színházi alkotók bérét, de nem biztosítja hozzá a szükséges forrásokat, ami elbocsátásokhoz vezetett. A helyzetről Bessenyei Gedő Istvánt, a Harag György Társulat művészeti igazgatóját kérdeztük.

Bessenyei Gedő István rávilágított, hogy a bukaresti tüntetéssorozat azért nagyon fontos jelenség, mert lerántja a leplet az egész mechanizmusról. Hiszen úgy tűnik, hogy a fővárosi önkormányzat, de még a kormány részét képező szaktárca sem képes követni a kormánypárti intézkedéseket egy olyan esetben, amikor források hozzárendelése nélkül emeltek fizetéseket — amire egyébként óriási szükség volt már, mert nagyon alacsony bérezésért dolgoztak a színházi alkalmazottak.

A megemelt fizetéseket a színházakat fenntartó önkormányzatok (városi vagy megyei tanácsok), a nemzeti színházak esetében a művelődési szaktárca kell hogy fizesse. Itt bukik ki az, hogy a szaktárca — ami a kormány része — sem bírja követni ezt a felelőtlen módon végrehajtott, egyébként nagyon szükséges lépést. Kitűnik az is, hogy hol van itt az alapvető probléma, elgondolkodhatunk, hogyan tudják ezt majd követni az önkormányzatok.

A Harag György Társulat művészet igazgatója elmondta, benne már akkor komoly aggályok merültek fel, amikor kidolgozták a fizetésemelési ütemtervet, ugyanis látható volt, hogy ennek a vége az lehet, hogy azért, hogy egyesek jobban keressenek, mások a munkahelyüket fogják elveszíteni. Erről senki nem kérdezte meg sem az intézményeket, sem a színházi szakszervezeteket: akarnak-e olyan áron jobb fizetést egyeseknek, hogy mások munkanélkülivé váljanak, a közönség pedig rosszabb minőségű szolgáltatásokhoz jusson.

Bukaresti szinten már látszik, hogy embereket kellett elbocsátani, azért, hogy mások — akik ezt egyébként soha nem kérték ilyen áron — jobban keressenek. Hozzá kell tenni, hogy ennek a fizetésemelkedésnek a mértéke egyáltalán nem irreális ahhoz képest, hogy az elmúlt három évtizedben hol tartottak a színházi dolgozók fizetései, és azok milyen megalázóak voltak. Egy adott ponton ráadásul még azokból is levágtak huszonöt százalékot — magyarázta Bessenyei.

Bessenyei saját életpéldáját hozza fel a helyzet méltatlanságát érzékeltetendő: két diplomával, doktoranduszként az első fizetése a minimálbér hetvenöt százaléka volt, mivel a minimálbérből is levágtak huszonöt százalékot. 650 lejből akkor is lehetetlen volt két hétnél tovább megélni…

Ezt a borzalmas, nemcsak diplomás értelmiségiekhez, de bármilyen emberi lényhez méltatlan, megalázó helyzetet valóban helyre kellett hozni, mert tarthatatlan volt. A törvényalkotó azonban úgy gondolta, hogy az emeléshez szükséges forrást nem rendeli hozzá az intézkedéshez, pusztán hoz róla egy rendelkezést, a pénzt pedig majd minden esetben a fenntartó fogja előteremteni, esetleg kigazdálkodja az intézmény. Utóbbi lehetőség, kulturális intézmények esetében eleve nevetséges elképzelés, de most már egyre inkább úgy tűnik, hogy a gyakorlatban tulajdonképpen egyik megoldás sem fenntartható.

Egy olyan patthelyzet van kialakulóban, amikor bizonyos önkormányzatok vagy akár a szaktárca nem tudja majd követni, de az intézmény se tudja kigazdálkodni a növekvő fizetésalapot, különösen azok az intézmények nem, amelyek már elérték a működési plafonjukat, vagy közel járnak ahhoz.

Ilyen a Harag György Társulat is, a legnagyobb bérletes- és nézőszámmal és a legnagyobb előadásszámmal a romániai magyar társulatok sorában. A szatmárnémeti társulat erdélyi kulturális piacvezető. Ha a Harag György Társulatnak nem ötvenezer nézője lenne már most is, akkor most lehetne mondani, hogy sebaj, kemény munkával megduplázzuk a bevételeinket. Az ötvenezret megduplázni ezzel a humánerőforrás-bázissal nem lehet.

Az elmúlt évadban a társulat 259 előadást játszott. Ha ezt leosztjuk munkanapokra, átlagban több mint egy előadás jön ki, átlag napi két próba mellett.

Ennél fogva éppen a legnépszerűbb színházaknál állhat elő hosszú távon a legnehezebb helyzet, ha az önkormányzatok vagy más fenntartók nem hajlandóak vagy nem képesek majd követni a béremelések mértékét. Ebben az esetben előállhat egy olyan helyzet, amelyben az intézmény költségvetése nem növekszik a fizetésalap törvény által előírt növekedésével arányosan, és így a fizetésalap kiszorítja a működési költségekre szánható keretet. Azaz elfogadható fizetések lesznek ugyan — de előadások nem lesznek elfogadható számban és minőségben…

Ha pedig így is „termelni” akarnak, akkor a színházak lényegesen drágábban fognak, lényegesebb rosszabb szolgáltatást nyújtani a közönségnek. Egy magasabb jegy- és bérletáron fog a néző egy szegényebb kínálatot kapni, sokkal kevesebb bemutatóval, azok is olcsón legyártva, nem a legjobb szakemberek által színpadra állítva.

Az 1980-as évek színházi vergődése köszönhet vissza, amikor a színházakat egy eszeveszett, de spórolós termelésre kötelezték, amit a néző sínylett meg akkor is, mint ahogy most is a néző fogja megsínyleni.

Bessenyei kiemelte, hogy a szatmárnémeti helyzetben eddig úgy tűnt, a fenntartó megpróbálja a saját helyzetével is dacolva követni a béremeléseket. Hogy ezt meddig lesz hajlandó és képes megtenni, az a jövő titka.

A színház eddig is felelősen gazdálkodott, voltak leépítések is (megszűnt néhány munkahely), de az alkalmazottak jelenlegi száma már nem szorítható lennebb, mert működésképtelenné válik az intézmény.

Ha a fizetésemelések mértékét nem követi az intézmény összköltségvetésének az emelkedése ugyanakkora tétellel, akkor a fizetési alap fokozatosan kiszorítja a működési alapot, egyre drasztikusabb mértékben, a 2021-ig több lépcsőben előirányzott emelések során.

Vagyis: ha több pénzt költ a színház fizetésekre, csökken az előadások létrehozására, legyártására, illetve a napi működtetésre (fűtésre, áramszámlákra stb.) fordítható pénzmennyiség. A vége az lehet, hogy elfogadható fizetések ugyan lesznek, a törvényi előírásnak megfelelően — de nem marad pénz előadások készítésére.

Bessenyei rávilágított: amikor a színházakhoz valamilyen átgondolatlan módon hozzányúlnak, valójában mindig a nézőhöz nyúlnak hozzá. A szatmárnémeti nézők egy nagyon gazdag kínálathoz vannak szoktatva, volt olyan évad, amikor tizenöt-tizenhat produkció közül válogathatott a néző, emellett nagyon sok vendégelőadás is volt, és az látszott, hogy folyamatosan van igény ezekre az előadásokra.

Ha rossz irányba változik a helyzet, fennáll a veszélye annak, hogy nem fog mindenki az igényeinek megfelelő előadást találni a kínálatban, a színészek pedig kevesebb feladatot kapnak.

Elégedetlen színházi alkotók, és ami még rosszabb, elégedetlen nézők esetén pedig a „termelékenység” is csökken. Nehezen várható el, hogy a néző ugyanolyan lelkes és hűséges legyen és ugyanekkora számban ostromolja a jegypénztárakat akkor, ha a drágább bérletéért majd öt helyett csak négy bemutatót kap esetleg, vagy dráguló jegyárak mellett olcsóbb és kevésbé igényes produkciókat kell elszenvednie.

Végül kialakulhat egy olyan rossz, lefelé tartó spirál, amiben az egyre nagyobb spórlás egyre kevesebb bevételhez vezet, az egyre kevesebb bevétel pedig egyre nagyobb spórláshoz — míg be nem következik a teljes csőd.

Szatmárnémetiben a színház a legfontosabb kulturális intézmény, ezért reménykedhetünk talán abban, hogy a fenntartóink egy ideig még komoly erőfeszítéseket tesznek azért, hogy kövessék a törvényben előírt fizetésemelések léptékét az összköltségvetés tekintetében is — de a végtelenségig ez így, ezzel a módszerrel mindenképp károkat okoz, legfájóbban pedig épp a szatmári közönséget érinti majd. Sajnos már a következő évad is sokkal szegényebb és szűkösebb lesz mint az eddigiek.

A színház feladata a néző igényeinek a kielégítése, de azok meghaladása és formálása is, ráadásul a szatmárnémeti Harag György Társulat a város kulturális nagykövetévé vált az elmúlt időszakban, erről a szintről nagy hiba lenne visszaesni — tette hozzá a művészeti igazgató, éppen most, amikor újra Bukarestbe készül a társulat Szatmárnémeti jó hírét öregbíteni.

Elek György