Március 27-én, a Színházi Világnapon fogalmaztam meg az alábbi gondolatokat.

Március 13-án tettem be utoljára a lábam a színházba, a színpadra, amikor zárt ajtók mögött, vagyis közönség nélkül „bemutattuk” Az ügynök halála előadásunkat Bérczes László rendezésében, amit élő adásban többen néztek meg a világhálón, mint amennyien a színház termében elfértek volna.

Azóta a közösségi oldalakon színházi előadások tekinthetők meg, kollégák nyilvánulnak meg világszerte, meghatóan őszinte tisztasággal, vagy bátorítással, meséket olvasnak, verset mondanak stb. Minden elismerésem! Őszintén csodálom azokat, akik ebben az időszakban nem hagyják magukat és teszik a dolgukat valamilyen formában. Én valahogy nem érzek késztetést erre, s közben azon gondolkodom, hogy vajon ez egyfajta struccpolitika, vagy megalkuvás, esetleg lustaság? Lehet. Nagyon sok dolgom-dolgunk lett volna mostanában. A Harag György Társulat rendszeres bérletes előadásai, kiszállásai és több rangos fesztiválon való részvétel. Tudom, hogy közhely, de a színház közösségi foglalkozás, amelynek lényege a közönséggel való élő találkozás. Mindez most nem lehetséges és úgy érzem, hogy ebben a felfordult világban az eddiginél is apróbb homokszemek lettünk, hiszen olyan hétköznapi hősöké most a főszerep, akiknek ilyenkor is dolgozniuk kell, illetve azoké, akikre az a cseppet sem egyszerű feladat és felelősség hárul, hogy minden eszközzel megpróbáljanak rendet teremteni ebben a káoszban. Olyan ez most, mintha nyugdíjas lennék, mert szabadságnak nem nevezhető. Csakhogy én úgy érzem, hogy egy színész soha nem lesz nyugdíjas. Ha igen, akkor is addig játszik, amíg testi-szellemi-lelki ereje van hozzá és amíg szükség van rá. Bízom benne, hogy ez a kényszernyugdíj nem tart majd túl sokáig. Addig is formában kell maradni, de jelenleg egyéb dolgok váltak fontosabbá. Egyszerűen fogalmazva: a túlélés. Ha ez sikerül, akkor abban a világban, ami ezután következik, felszabadulhatnak a felgyülemlett energiák. Nem tudom, milyen élet vár ránk, de bízzunk benne, hogy ez a válság valamilyen formában, hasznunkra válik és olyan felismerésekhez vezet, amelyek hozzájárulnak fejlődésünkhöz.

Rappert-Vencz Gábor színművész,

a Harag György Társulat tagja