A Kovács Leventét „beszéltető” könyv egy életpálya személyes és szakmai oldalát mutatja be úgy, hogy a rendező és a pedagógus vallomásai akár színháztörténeti dokumentumokként is felfoghatók.

Hétfőn színészek és színházbarátok vettek részt a Református Gimnáziumban lévő Szatmári Református Esperesség tanácstermében megrendezett könyvbemutatón, amit a postModern távlatok művelődési műhely és a Harag György Társulat szervezett. Több erdélyi város után Szatmárnémetiben is bemutatták a Ránézek az életemre című kötetet, amelyben Kádár-Dombi Katalin beszélget Kovács Levente rendezővel, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem volt rektorával. Szilágyi Éva, a Református Gimnázium igazgatójának köszöntője után került sor a könyv bemutatójára.

Megélt történelem

Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat dramaturgja előbb Kovács Leventét, több színházi generáció tanítómesterét mutatta be. Kovács a romániai magyar színjátszás olyan állócsillaga, akinek meghatározó szerepe volt a színész- és rendezőnevelésben, ugyanakkor nagy szerepet vállalt abban is, hogy a diktatúra éveiben a magyar szó ott legyen a színházakban. Ma már divatosak a beszéltető könyvek, ugyanis a kortárs történelemtudományban fontos a megélt történelem kutatása. Ebből a szempontból történelmi jelentőségű ez a könyv, ami rendkívül személyes hangvételű, egy olyan rápillantás, melyben benne van a magánember és a szakember is, találkozik a pedagógus és a rendező.

Előítéletek nélkül

Kovács Levente sokat tudna beszélni a színházról, akár azokról az időszakokról is, amikor Szatmárnémetiben rendezett. Nagyon sokan pályája legjobb rendezésének tartják az 1989–ben Szatmárnémetiben rendezett, Csehov műveiből adaptált Platonov szerelmei című színművet, amit néhány nap alatt írt meg, miután betiltották Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájának bemutatását. Kovács Levente az 1968-as eszmeáramlat korosztályának tartja magát. „Az ember nem egyforma egész életében — állítja Kovács Levente. — Az élet olyan, hogy visszanéz, és átértékeli a dolgokat. A színház is az élettel változik. Minden korszakból van egy-két dolog, amire visszaemlékezünk, de ezek a dolgok nem egyformák.

A Harag György Társulat művészei (Gál Ágnes és Nagy Orbán) a könyvben található anekdotákból olvastak fel, majd Kereskényi Sándor volt a moderátora annak a beszélgetésnek, amelyet a közönség folytathatott a rendezővel. Egy idősebb hölgy a nézők nevében kérdezte meg: mi az oka annak, hogy az utóbbi években olyan rendezési módszereket alkalmaznak, amelyekre nem vevő a közönség, egyre kevesebb a néző, sokan nem ülik végig az előadást. Kovács szerint nincs olyan rendező és színész, aki meg akarja buktatni az előadásokat. Azzal kapcsolatban, hogy mi hiteles egy korszakban, nem egységesek a szempontok. A színház azért örök művészet, mert folyton válságban van, de sohasem hal meg. Kíváncsisággal, előítélet nélkül kell tehát közelednie egymáshoz a nézőnek és a színházcsinálónak.

Elek György