Anna Lucia D'Ospinával, a piarista nővérek generálisával nagykárolyi látogatása alkalmával beszélgettünk a kongregáció világban és Nagykárolyban betöltött helyéről, valamint feladatáról. A nagykárolyi házat 2004-ben alapították, mindössze két nővérrel.

Anna Lucia D'Ospina, a piarista nővérek generálisa húsvét előtt vizitációban járt a nagykárolyi közösségnél, hogy egyeztessen a jövőre esedékes XVIII. Egyetemes Káptalan előkészítéséről, illetve időt és lehetőséget adjon a személyes beszélgetéseknek is. Látogatása alatt az interjú elől sem zárkózott el, így nyilatkozott a kongregáció életéről, működéséről a világban, illetve Nagykárolyban.

— Generális anya, a piarista nővérek vezetőjeként milyennek látja a nővérek jelenlétét a világban? Hol vannak jelen most, illetve miért ott, ahol?

— A kongregációnk Olaszországban, Firenzében született, aztán kibontakozott működése más városokban is szerte a világon: Brazíliában Salvador da Bahiában, Romániában Déván, majd Nagykárolyban, Nicaraguában Tolában és a Kongói Demokratikus Köztársaságban Inongóban. Hogy miért pontosan ezeken a helyeken? Hiszem, hogy a Szentlélek, ahogy mindannyiunkat ébreszt és vezet az úton, akik a piarista szerzetesi hivatásra kaptunk meghívást, ugyanúgy vezeti kongregációnkat is az evangelizálás és az apostoli szolgálat útján, ott és abban a meghatározott időben, ahol és amikor szükség van rá.

A szerzetes nővéreknek a kongregáció és az egyház szolgálatában, a világ különböző tájain annak a „fénynek” kell lenniük, amely nem maradhat titokban, hanem világítaniuk kell az életükkel testvéreik között. Tanúságot kell tenniük Isten szeretetéről, mely végtelenül árad minden teremtményére. Ezt a mindennapok adott valóságában kell megvalósítani, élő kapcsolatban azokkal a személyekkel, akiket Isten ránk bízott, abban az élethelyzetben, amelyben ők élnek.

— A nagykárolyi házat 2004-ben alapították, és az idők során sokat fejlődött. Milyennek látja a nővérek nagykárolyi működését?

— Isten akarata emberi szíveken keresztül és a körülmények alakítása által 2004-ben vezetett minket Nagykárolyba. Egy kis közösség született, mindössze két nővérből. Mivel ez a közösség élő, nyitott és befogadó volt, képes volt igennel válaszolni kérdésekre, bólintani helyzetekre, szeretettel felvállalni küldetését. Az igazi szeretet mindig bőven termő: a közösség számában megnőtt, a nővérek most már többen vannak, így egyre növekedett a nyitottság, a készségesség, a ház igazi otthonná vált sok gyermek és fiatal számára; nyitott és készséges maradt a társadalommal való dialógusra, együttműködő azokkal, akik a szükséget szenvedő emberek szolgálatára szentelték az életüket. A szolgálat, amit a nővérek végeznek, egy olyan munka, amely segítőkészséget és bátorságot vár el a nehézségekkel szemben, egy olyan életet, amely abban a bizonyosságban gyökerezik, hogy Isten kezében eszközök vagyunk, és a magunk egyszerűségében, alázatosságában hagyjuk, hogy Ő „nagy dolgokat” hajtson végre mindenki szívében és életében.

— Milyen gyakran látogat el Nagykárolyba? Egyértelmű, hogy a nővérekkel élő kapcsolatot tart fenn. A látogatások alkalmával ugyanakkor volt lehetősége megismerkedni a gyerekekkel is, megismerni őket, az ő érzéseiket, gondolataikat?

— Többször voltam már Nagykárolyban, mindig szívesen jövök, mert részese lehetek pár napig szerzetesi testvérközösségem életének, mely mindig befogadó, nyitott és örömteli. Természetesen a nővérekkel a dialógus töretlen, hisz mind a négyen értik az olasz nyelvet. Sajnos a gyermekekkel már nem ez a helyzet, mert nem tudok magyarul, ők pedig nem értenek olaszul, de a nővérek által ismerem a történetüket, a gondjaikat. És megértem a tekintetek nyelvét, a mosolyok, az ölelések nyelvét. Ez nagyon sok mindent visszaad az érzésvilágukból, szükségleteikből, gondjaikból, de természetesen az örömükből, derűjükből és a nyugalomból, hogy olyanokat találtak, akik gondjukat viselik, segítenek nekik az élet útvesztőiben, testi-lelki fejlődésükben. A nővérek legnagyobb óhaja az, hogy mindegyikük, kicsi és nagy egyaránt felnőjön, életük méltóságteljes, kiegyensúlyozott és békés legyen.

— Milyennek látja a nagykárolyi közösség jövőjét? Hogyan szeretné látni a jövőben?

— Ennek a közösségnek is napról napra alakul a jövője, minden nap, amelyet szenvedélyesen élnek meg, azok javára, akiket a jó Isten rájuk bízott. A jövő az Ő kezében van, mi szeretnénk együttműködni tervének kiteljesedésében, az evangélium szelleméhez hitelesen élve a mindennapi életünket, azért, hogy a mi jelenlétünk fény legyen, amely megmutatja Isten örök szeretetének horizontját.

Hálával, köszönettel tartozom ennek a közösségnek és külön-külön minden szerzetes nővérnek, mert minden egyes alkalommal, amikor itt lehetek, megtapasztalom, hogy mennyire közvetlen kapcsolatuk van az itteniekkel, és hogy milyen egyszerűen és hűségesen élik Celestina anya karizmáját. Kívánom, hogy életük tanúságtétel legyen, és továbbra is Isten országának hirdetői legyenek. Hálás köszönettel tartozom azoknak is, akik közel állnak ehhez a közösséghez, és segítik abban, hogy vendégszerető család maradjon, amely mindig közel áll a szükséget szenvedőkhöz, azokhoz, akiknek bizalmat és reményt adhat.

Józsa János