Még soha nem volt ennyi lakója a Borókagyökér Egyesület kézműves sátortáborának, mint most — az apróságok fúrnak, faragnak, szőnek, nemezelnek és addig játszanak, amíg el nem fáradnak.

Javában zajlik a Borókagyökér Egyesület sátortáborozós Kézműveshete — sorjában már a hetedik — Szatmárnémeti határában, a Szejke-tanyán, amelynek az eddig megszokottól eltérően nem csak a gyümölcsösét, de a fél udvarát is ellepik a különböző színű, nagyságú és formájú sátrak, egy hétig különleges „lakást” biztosítva a 86 apróságnak, akiknek élményekben, kalandokban, tanulásban és természetesen önfeledt játszásban telnek napjaik. Hiszen a szervezők - a Bethlen Gábor Alap támogatásával -  a tőlük megszokott módon, minden napra jobbnál jobb foglalkozásokat terveztek, fafaragástól és bútorfestéstől a rongyszőnyegszövésig, gyöngyfűzésig és nemezelésig, népdal és néptánctanulástól a gólyalábozáson át az esti meseolvasásig. A borókás sátortáborok alapszabálya már hosszú évek óta: a gyermek azzal foglalkozik és azt csinál, ami éppen érdekli — s valóban, az asztalosműhelyben a kopjafák vésésének-faragásának mozdulatait lesik a budapesti Ambrus Hunortól és Keresztes Zoltántól, hogy aztán majd saját kezükkel alkossanak „barátságpálcákat”. A Lépésház egyik sarkában javában készülnek a nemez-csodavirágok — ahogy az öt és fél éves Hanna nevezi alkotásaikat, miközben könyékig szappanhabosan, széken állva (másképp nem ér fel a nemezelőasztalig) gyúrja-simítgatja a következő virágot. Arrébb, egy másik nagy asztalnál Sápi Anna vigyázó szeme alatt tanulják a gyöngyszövést és fűzést — napközben a gyerkőcök, de este egy-egy kilátogató anyuka is igyekszik elsajátítani a mozdulatokat. Óriási népszerűségnek örvend a rongyszőnyegszövés is, a 17 szövőszék mindegyike előtt mindig ül valaki és alkot, s mint azt a táborvezető Szejke Judit halkan súgja: több kisfiú is egészen beleszerelmesedett az egyébként nem kimondottan „férfifoglalkozásba”. Nagy az érdeklődés a papírcsík-kosárfonás iránt is, előző nap pedig aprócska életfákat alkottak, melyek egy nagy asztalon szépen sorakozva várják, hogy majd hazavigyék őket. A Lépésház emeleti részén Lőrincz Janka mutatja és magyarázza fáradhatatlanul a bútorfestés mozdulatait, motívum- és színvilágát, s amint elkészül egy-egy festett fadarab, az apróságok lelkesen trappolnak vele Judithoz, megmutatni művüket. S amikor épp beleunnak vagy fáradnak a kézműveskedésbe, körbenyargalnak az udvaron, játszanak — hiszen nyáron az a gyermek dolga, hogy annyit játsszon, amennyibe csak bele nem fárad — és ismerkednek a természettel, növényekkel, állatokkal még azok a gyerkőcök is, akik egyébként kertes-udvaros magánházakban élnek. Mert itt, a Szejke-tanyán minden más. „Tudod, itt teljesen más reggel felébredni, mint otthon. Szólnak a madarak. De olyan sok szól, hogy elmondani sem lehet” — magyarázza a hétévesek komolyságával az egyik kisfiú.

Szabó Kinga Mária